Communio, 2000 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 4. szám - Szentháromság és Eucharisztia - Bouyer, Louis - Füzes Ádám (ford.): Hagyomány és megújulás
42 Louis Bouyer Ahhoz, hogy kifejtsük a véleményünket eme két ellenvetéssel kapcsolatban, két pontot kell szem előtt tartanunk. Az első az, hogy az ősi hagyománynak nem annyira anyagi részét kell nézni, hanem a jelentését. Ha valóban nem tudjuk megtartani a jelképet anyagi valóságában, akkor valami más módot kell találni arra, hogy a jelentését kifejezhessük. Azt a tényt, hogy az eucharisztia ünneplésének eszkatológikus irányulása van, tehát nem végpont, hanem az eljö- vendőkre vár; ezt ilyen vagy olyan módon mindenütt hangsúlyozni kell, ahol csak a keresztények az eucharisztiára öszszegyűlnek. A második pont a következő: a szentségi liturgiában mindig jelen kell lennie egy kozmikus jelképrendszernek. A szentségi világ sohasem lehet elszigetelt a valós világtól. Sőt, mindennek meg kell adnia a maga jelentését, új irányulást vésve beléjük. Saját szentségi tapasztalatunkból kiindulva az egész világot kell felfedeznünk, és akkor a lelki valóságok iránti áttetszőség és megújított életünk belülről kezdi majd működésükben újjászervezni ezeket a valóságokat. Ha ez nem valósulhat meg a kelet felé való imádkozás egyszerű, hagyományos gyakorlatával, akkor valamilyen más módszerhez kell eljutnunk. Az épületnek olyan elrendezést kell tehát adni, amely az oltár felé vezet, de nem állít meg ott, mert az oltár kozmikus és kozmosz feletti távlatot is jelez. Az építészeti formának és díszítésnek, amint a múlt templomaiban is, ezt a kettős dimenziót szükséges biztosítania az oltár részére: a világba való „belehelye- zés”, amely nem lehet világiasság, és ezzel együtt egy másik világ felé való irányulás, amelyben nekünk is meg kell szentelődnünk. És itt kell színre lépnie a maga legmagasabb fokú lehetőségeivel az élő, liturgikus művészetnek, amely összehangolja az építészetet a liturgia ikonográfiájával. Nem kevésbé fontos az sem, hogy a templomi közösség megőrizze rugalmasságát, és így követni tudja a tanácsolt iránymutatást, a velejáró dinamizmussal pedig liturgikus közösséggé fejlődjék. Ahhoz a gondhoz érkeztünk itt, amit az újkori padok és általában mindenféle ülőalkalmatosság okoz. A nyugati keresztények - legalábbis a XVII. századig - megőrizték azt a keletiekkel közös szokást, hogy az idő nagy részében állva maradnak, nem térdelnek le,
