Communio, 2000 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 3. szám - Az irgalmas Atya szentsége - Adam, Adolf - Kürnyek Róbert (ford.): A zene az istentiszteletben
A ZENE AZ ISTENTISZTELETBEN 31 a zene azon formáit, melyek az orgonajátékba vagy az énekbe „valami féktelent vagy tisztátalant” (lascivum aut impurum) kevernek bele. A 24. ülésen (1563 március 22) még az „elpuhult zene”11 is felvételt nyer ebbe a tilalomba. A tridenti határozatok keresztülvitelével megbízott bíborosok különösen az egységességet és a szövegérthetőséget állítják előtérbe. Ezen követelményeknek különösen a Palestrina által vezetett „Római iskola” akart megfelelni. „A XVII. század elején a Római iskola stílusa, ami a következő évszázadok alatt elterjedő »szigorú stílus« (stylus gravis) volt, a gyakori szövegmagyarázó előadással, a monódia és a koncertstílus új elemeinek érvényesítésével és mindenekelőtt a több kórus alkalmazásával »római kolosszálbarokká« bővült”12. A barokk stílusváltását koncertszerű egyházzenének nevezhetjük, amit a „Velencei iskola” készített elő: több kórus, váltakozás a kórus és a szólisták között és a hangszerhangok aktívabb bevonásával. Az istentisztelet felépítésére való tekintet mind csekélyebb lesz, a szolgálólányból az Isten házának úrnőjévé vált az egyházzene, s megbélyegződött a triumfalizmustól. A mise zenei műalkotás lesz, amit megható- dottan kell „hallgatni”. Ez különösen érvényes a (vezető) püspöki székesegyházak, az udvari templomok és a nagy nemesi házak istentiszteletére. A nagy klasszikusok „miséi” - W. A. Mozart, J. Haydn, L. van Beethoven - ezekben az élethelyzetekben születtek (Sitz im Leben). A barokk túlzása eltűnik a XIX. század - francia forradalomtól és szekularizációtól (1803) elszegényedett - Egyházában. Számtalan bátortalan próbálkozás történt az egyházi zene reformja érdekében, hogy azt közelebb hozzák a liturgiához, amely próbálkozások a század második felében Guéranger apát fáradozásainak köszönhetően (gregorián korái) támogatást is H. Musch, 5. jegyzet, 43.
