Communio, 2000 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 3. szám - Az irgalmas Atya szentsége - Servais, Jacques - Horváth Endre (ford.): A szentgyónás, az irgalmas Atya szentsége
18 Jacques Servais riség nevében végzi a nagy szentgyónást, az „eredendő gyónást”40, a gyónást, amellyel bemutatja az Atyának a világ minden bűnösét, és ezt teszi nem csak mint egy tőle idegen dolgot, hanem saját testében, „testének szentgyónásában”41. Hasonlóképpen ahhoz, amint mondhatjuk, hogy a keresztény házasság Krisztus és az Egyház hitvestársi kapcsolatában (vő. Ef 5,23) találja meg analogatum princepsét, ugyanúgy a szentgyónás szentsége a kereszten találja meg saját archetipikus megalapozását. Klasszikus megfogalmazásban ez jelenti a megkülönböztetést a kegyelem között, melyet valójában magában hordoz, és a között a sokkalta teljesebb kegyelem között, amely felé irányít, és amelynek jelenléte már most betölti. Az a kegyelem - magyarázza a szerző saját konkrétabb és kifejező nyelvezetén -, amely által a Fiú szeretete valamiképpen legyőzi az Atya igazságát. „Amikor Krisztus a kereszten minden bűnt elvisel, akkor benne eltűnnek a kizárólagos igazságosság mércéi, mivel bűnte- lenül viseli el a bűnök minden terhét és az azoknak megfelelő büntetés egész súlyát. Minden egyes bűnöst vissza szeretne vezetni az Atyához, és áldozatának mértéken felüli voltával eltörölni a határokat, amelyek a bűnösöket egymástól elválasztják. Ezt a túlcsorduló kegyelmet arra a pontra helyezi, ahol az igazság pontos mérlegének kellett volna lennie”42. Ez a kegyelem egyszerre elítél és üdvözít: ezzel Krisztus a kereszten önmagában választja el a bűntől a bűnöst43, magára veszi és a pokol sötétségében hordoz minden hibát, amelyet elkövettünk, és véglegesen megszabadít bennünket az ítélettől, amely ránk nehezedik. Ugyanis, az által, hogy hordozza és az atyának megvallja a világ bűnét, „a bűn (bűn mivoltának) teljes igazságára jut, úgy, mintha 40 Die katholische Briefe I. Einsiedeln 1961, 331. 41 Die Beichte 61. 42 Das Wort und die Mystik II, Einsiedeln 1970, 502-503. 43 Johannes IV, Einsiedeln 1949, 174.
