Communio, 1999 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 1. szám - Az Atya éve - Batut, Jean-Pierre - Török József (ford.): Mindenható Atyaisten
MINDENHATÓ ATYAISTEN 7 A Fiú lelkét az Atya kezei közé helyezte és önmagát kimondta a fiúi felkiáltásban és a testvéreknek (akik őt megfeszítették) adott bocsánatban: „Atyám, bocsáss meg nekik” (Lk 23,24). Önmagában szemlélve, Isten mindenhatósága nem ismer határokat:8 „te mindent tudsz”- mondja a Bölcsesség könyvének szerzője (11,23). Ám Isten, az ő teremtő tervének szövetségi logikájában elhatározta, hogy azt nem alkalmazza az ember nélkül. Isten az emberre bízta annak ténylegessé tételét a történelmi egymásra következés bensejében, ami a teremtményi állapotot megpecsételi. A kezdetek bűne, vagyis az eredeti bűn a történelem, a várakozási idő, a növekedés megtagadása volt az azonnali beteljesedés csalóka vágyának javára. Isten mindenhatóságának tagadása volt, noha ehhez a mindenhatósághoz az ember szeretően alárendelődhetett volna. Ezért az Úr Jézus élete, noha neki jogában állt volna a pillanat alatt végbemenő megváltást választani, időrendiségben bontakozott ki. Ez az időrendiség tökéletesen haszontalan azok szemében, akik a hatalom elvont fogalmához ragaszkodnak. Miért harminchárom év és miért nem ötven, vagy néhány pillanat? Miért annyi tett egy élet keretében, amikor az Isten-Ember egyetlen gondolata elegendő lett volna kompenzálni az emberi gondolatok hiúságát, amikor a tökéletes szeretet egyetlen tette belemeríthette volna a szentháromságos szeretetbe a tévútra tévedt emberiség leggonoszabb tetteit? Ezekre a kérdésekre felelni kell: mert az emberi élet értelmét csak a végén kapja meg, és hogy a vége a nap mint nap megfogalmazódó élet-logika végső beteljesedése. Krisztus élete, mert teljesen emberi élet, nem képez kivételt e szabály alól. Ugyanúgy, amint Krisztus, aki a Fiú, nagyon is valóságosan azzá válik a húsvéti áldozat felé irányult lét végpontján; az Atya, aki Mindenható, az idők végén veszi birtokba azt a világ fölötti uralmat, amivel - őszintén szólva - soha nem is szűnt meg élni. Az első keresztény nemzedékek szilárdan ragaszkodtak ehhez a paradoxhoz. Hitben őseink ebben Isten mindenhatóságának nem valamiféle lehatárolását látták, hanem a mindenhatóság gyakorlásának meghatározott módozatát az emberi állapot történelmiségének keretében. Nem mintha Isten8 Kivéve azokat, amelyek az isteni Bölcsességhez tartoznak, vagy, későbbi nyelvezettel élve, a „rendezett” jellegéhez.
