Communio, 1998 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 2. szám - Gál Ferenc emlékezete - Gál Ferenc: A hit, és az élet célja

A HIT, ÉS AZ ÉLET CÉLJA 45 árasztotta a Szentleiket (2Kor 1,22). De magától értetődik, hogy a természetfölöttinek és az örökkévalónak ez a jelenléte relativizálja a földi értékeket és célokat. Krisztus maga elméletileg keveset beszél erről, ellenben gyakorlatilag bemutatja. Élete összhangban van az ilyen kijelentéseivel: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de lelke kárát vallja” (Mt 16,21). Később az apostol azon­ban majd tételesen beszél arról, hogy Krisztusban az Isten bölcsessé­ge jelent meg, de a földiekre beállított ember azt balgaságnak nézhe­ti. Ami benne a szentség megnyilvánulása volt, azon az ösztönös em­ber botránkozott (lKor 1,18-31). Erkölcsi követelményei ugyanúgy szemben álltak a nyárspolgári kényelemmel. Főleg azok, amelyekben a maradék nélküli megbocsátást, az ellenség szeretetét és az üldöző­kért való imádságot ajánlotta. Mi volt mégis egyéniségének a titka? Egyszerűen az, hogy tanítvá­nyai nem gondolataiból szedtek ki találó részleteket, hanem őt magát fogadták el, és mellette tanúskodtak. Ők még nem tudták úgy kifejez­ni magukat, hogy Krisztusban az „antropológia elérte csúcspontját”, de azt világosan kifejezték, hogy benne az emberi élet megtalálja a megoldást. Ő nem olyan zseni, akinek egyoldalú teljesítménye eltere­li a figyelmet a személyről, az egyéniségről. Krisztus maga mindig több, mint gondolata, tanítása, tette vagy bármilyen terve. Nála nem volt szükség arra, hogy valamilyen teljesít­ménye miatt jóakaratúlag elnézzék más irányú gyengeségét. Az egy­ház hite nem is azt őrizte meg róla, hogy vezeklő, filozófus, teológus vagy jótékonykodó ember volt, hanem azt, hogy ő volt a Messiás, az Isten Fölkentje és az Isten Fia. Egyénisége nem hullott szét, benne az ellentétes vonások is az istenfiúságot tanúsították. Azért a keresztény­ség őt akarta követni, nem kisarkított tanítását. Őt magát tekintette közbenjárónak, nem egyszerűen érdemeiben bízott. Mindezzel azt akarjuk mondani, hogy a természetfölötti rend jelenléte nem másítot­ta meg emberségét, hanem egy felsőbbrendű harmóniát alakított ki benne. Ő a történeti bizonyítéka annak, hogy az ember Isten közelé­ben még inkább ember marad, s tőle sem az értelmét, sem a szívét, sem a szabadságát, sem az érzelmeit nem kell féltenie. Ha pedig ő a „hitünk szerzője és bevégzője, akkor a megállapítás minden hívőre vonatkozik. Az a természetfölötti rend, amelyet a hitben megisme­

Next

/
Oldalképek
Tartalom