Communio, 1998 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - Gál Ferenc emlékezete - Gál Ferenc: A hit, és az élet célja
42 Gál Ferenc AZ EGYHÁZI TANÍTÁS az evangélium alapján mindig úgy beszélt Krisztusról, mint valóságos emberről és valóságos Istenről, akiben a két természet „össze nem keverve, változás nélkül, de elválaszthatatlanul egyesült” (Kalkedoni zsinat). Őbenne az Atya örök Fia lett emberré, s emberségének fel kellett emelkednie ennek az örök fiúságnak a színvonalára. Ami benne végbement és amiről az evangélium beszámol, az benne mind emberi élmény, de egyben a természetfölötti világnak, Isten benső életének a megélése. Ha mi ma divatos kifejezéssel a személyiség kibontakozásáról beszélünk, akkor is vehetjük öt mintának és példaképnek. JÉZUS ÉLETÉNEK legjellemzőbb vonása az, hogy úgy akar beszélni és viselkedni, mint az Isten Fia. Az apostolok ezt vették át tőle, és a kereszténységnek ez lett az örömhíre. A názáreti Jézus életében, halálában és feltámadásában igazolódott, hogy az örök Fiú emberré lett és megvilágította az emberi létet: azt, hogy milyen erők hatása alatt állunk, milyen képességek vannak bennünk és hol kell kikötni életünknek. Az evangéliumok tanúsága szerint egész működésén végigvonul a céltudatosság és a küldetéstudat. S ebben nincsenek kételyei, nem ismeri a megtorpanást. Nem a siker reménye vezeti, nem akar hatalmat és dicsőséget, tervét nem alapozza az emberek jóindulatára, hanem meg van győződve az örök isteni elgondolás megvalósulásáról: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én szavaim nem múlnak el” (Mk 13,31). Honnan ez az önbizalom, mire támaszkodik meggyőződése? Ha benne az isteni és az emberi természet össze nem keveredve volt meg, akkor az isteni nem helyettesítette az emberit. Az emberi képességek viszont egészen emberiek maradtak, ezért ő is motívumok alapján tevékenykedett és ösztönző erőkből táplálkozott. A forrás az volt, hogy az Atya kinyilatkoztatta magát neki. Az evangélisták beszámolnak arról, hogy nyilvános működése ünnepi nyitánnyal kezdődik: a Jordánban fogadja János bűnbánati keresztségét, és az Atya hangja elhangzik fölötte: „Ez az én szeretett Fiam.” Márk úgy közli, mint személyes megszólítást: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem” (Mk 1 11). „Ez az Atya azután annyira jelen van tudatában, hogy ilyen megnyilatkozással áll elő: Senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja” (Mt 11,23).
