Communio, 1998 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - Gál Ferenc emlékezete - Gál Ferenc: Örök megváltásvárás
24 Gál Ferenc általában az Atya szeretetére utalnak, mint végső magyarázatra (vő. Jn 1, 16). De könnyű belátni, hogy a megbocsátás és felemelés bármilyen famája csak ebből a szeretetből fakadhatott volna. A teológiában sokszor hivatkozunk a takarékosság elvére: Isten a természetes világnak is ura, tehát amit elérhet természetes vagy egyszerűbb eszközökkel, azt nem valósítja meg természetfölötti módozatokkal. A teológusok nem tiltakoznak olyan vélemény ellen, hogy Isten engesztelésül elfogadhatta volna egy kegyelmileg felemelt teremtmény elégtételét is a világ bűneiért. Olyan értelemében ez is lehetett volna végtelen ér- ékű, mint amilyen értelemben végtelen sértésnek mondjuk a bűnt. Ha tehát Isten a megváltást mégis személyes találkozással valósította meg, annak nemcsak őbenne lehetett meg az előzménye, hanem a teremtett emberben is. Ma már a teológia a megtestesülést és a megváltást nem tárgyalja a teremtéstől függetlenül, hiszen maga az apostol hozza kapcsolatba a teremtést Krisztussal: Az Atya mindent általa és érte teremtett, minden őbenne áll fenn (vö. Kol 1,15-16). Nem kell- e feltételeznünk, hogy ebben a Krisztusra irányított világban a bűn olyan negatívumokat hagyott hátra, amit éppen csak az Istenember megjelenése simíthatott el? A vallási fogalom és az élet Max Scheler szerint „a keresztény vallás abból indul ki, hogy az ember megváltásra szorul s valóban olyan világban mondja magát vallásnak, amely minden mozdulásában megváltás után sóhajt”. A teológia az eredeti hűn tanára támaszkodva magától értetődőnek vette ezt a módszert. Más kérdés azonban, hogy teljes képet adott-e arról, hogy a konkrét emberiség miért szorul megváltásra. A kinyilatkoztatás fogalma túl elméleti maradt: az Isten tanítást ad, s az ember hitével igaznak tartja azt. Alig esett szó arról, hogy a hit existenciális magatartás, vagyis belülről átformálja az embert. A bűnnel kapcsolatban is inkább csak azt emlegették, hogy az ember elvesztette a kegyelmi rendet. Ismételték ugyan a tételt, hogy „a bűn az ember természetét is megsebezte”, de ennek a sebnek a mértékéről nem adtak egységes magyarázatot. Úgy látszott, mintha a természet nem is szorulna igazi
