Communio, 1997 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 1. szám - Jézus csodatettei - Verweyen, Hansjürgen - Török József (ford.): Jézus csodáinak értelme és valósága
JÉZCIS CSODÁINAK ÉRTELME ÉS VALÓSÁGA 27 meg. A csoda úgy igazolja a kinyilatkoztatás isteni eredetét, mint ahogy a pecsét igazolja a király rendeletét. Ebben viszont benne van az összeütközés veszélye a természettudománnyal. Az egyházatyák hagyományától eltérve, az igazság kritériumából kimaradt az erkölcsigyakorlati észítélet, s helyette csak a természetfölöttiség igazolásának elméleti lehetőségét keresték. A hívő természettudós ezáltal egy alig feloldható feszültségbe került, ha a természet törvényét vissza akarta vezetni a Teremtő bölcsességéhez, és ugyanakkor igazolni akarta azt a kivételt, amit ugyanaz a Teremtő tesz a csodával, mint a kinyilatkoztatás igazolásával. Ezt az összeütközést legjobban Baruch Spinoza fejezte ki. Mivel szerinte a természet nem más, mint Isten megjelenési formája, ezért a csoda elfogadása azt jelentené, hogy Isten rosszul formálta meg a világot, s azt állandó belenyúlással foltoznia kell. Tehát a bibliai csodákat is vissza kell vezetni természetes okokra. Spinozának ez a kritikája később része lett a racionalista bibliamagyarázatnak. Azután Hume és Kant ismeretkritikája is hozzájárult ahhoz, hogy a csodát és a természetfölötti rendre való utalását kiszorították a tudományos gondolkodásból. A csoda az erkölcsileg kevésbé fejlett értelem vágyának kifejezője lett, s a radikális valláskritika - főleg Feuerbach - így is beszél róla. D. Fr. Straussnál a csoda már csak a hívő közösség mitikus elképzelése. Ha Jézust megtették messiásnak és a végső idők prófétájának, akkor élettörténetét is ahhoz kellett alakítani. A holtak életre keltése vagy a kenyérszaporítás csak azt akarta mondani, hogy Jézus felülmúl minden eddigi emberi szereplést. A II. Vatikáni Zsinat szemléletmódja. A csoda teológiai értékelésében megjelenő újdonságokat akkor látjuk világosan, ha például a zsinatnak az isteni kinyilatkoztatásról szóló határozatát (Deí Verbum) összehasonlítjuk az I. Vatikáni Zsinat (1870) kijelentéseivel. Csak rövid utalást teszünk rá. Az I. Vatikáni Zsinat a csodát és a jövendölést úgy tekintette, mint a kinyilatkoztatás isteni eredetének külső bizonyítékát, mivel azokban Isten mindenhatósága és végtelen bölcsessége nyilatkozott meg.5 A II. Vatikáni Zsinaton a Dei Verbum kezdetű dokumentum első tervezete még ebben a gondolatkörben mozgott, sőt az 5 DS 3009.
