Communio, 1997 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 2. szám - A remény nem csal meg - Scheffczyk, Leo - Kovács Ervin (ford.): "Képviselés" és a pap küldetése
75 Önmagában egészen titokzatos ez az ember előtt megnyíló lehetőség, hogy másokért helytállhat az üdvösség érdekében. Xll Piusz Mystici corporis kezdetű enciklikájában nem mulasztotta el ezt a kijelentést: „Valóban félelmetes misztérium, amit soha nem lehet eléggé figyelembe venni: nevezetesen hogy sokak üdvössége függ... attól az együttműködéstől, amelyet a pásztorok és a hívők... isteni Megváltónknak nyújtanak.,,15 Az előbbiekben megpróbáltuk ezt a misztériumot valamelyest megvilágítani. Visszatekintettünk az üdvtörténetre, majd az isteni szeretet titkából vezettük le a képviselést. Ez utóbbi úgy van beállítva, hogy egyfajta eksztázisban újra meg újra kilép önmagából, hogy helyet kapjon a másik életében és ott közbejárjon a másikért. Ez a titok mindenekelőtt a teremtésben valósul meg, azon belül elsősorban a személy és az ember világában, ahol már természetes síkon is lehetséges az „én” és a „te” közötti személyes csere. Ennek a természetes, filozófiai felismerésnek köszönhetően ma már aránylag könnyen megközelíthető számunkra például az a gondolat is, hogy az emberi személy elsősorban a másokkal való együttlétben (Mitsein) és a másokért való jelenlétben (Dasein) valósítja meg magát teljesen. Innen érthető, hogy az „embertársi szolidaritás” vagy a „proegzisztencia” fogalmak, amelyeknek alapjai a kinyilatkoztatásban gyökereznek, gyakran használatosak antropológiai összefüggésben és igen jó hangzással bírnak. A kérdés csak az, hogy ezek már a természet síkján is valódi tartalommal és erővel vannak-e megöltve, vagy csupán felszólításokról és intelmekről van szó. A Krisztussal összekapcsolt egzisztenciában, különösen a papéban, az említett fogalmak, elsősorban a „másokért való jelenlét” fogalma természetfeletti valóságtartalommal rendelkezik. A pap küldetése, valamint a Krisztus által kegyelemközlés erejében képes arra, hogy valóságteljes és hatékony módon jelen legyen másokért, sőt helyükbe lépjen. Küldetésénél és Krisztus követésénél fogva a másokért való proegzisztenciára van beállítva és képesítve. Ez a proegzisztencia egyszerre jelenti az általános ,,-ért„-et vagy hypert és a sajátos anfit, a „mások helyén” vagy „mások helyzetében” való állást. 15 Mystici corporis: A. Rohrbasser, Heilslehre der Kirche, Fribourg 1953, 489.
