Communio, 1997 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 2. szám - A remény nem csal meg - Ratzinger, Joseph - Török József (ford.): Felkészítés a papságra
60 len a kérdező ember lelkében, megkezdődik a szétesés folyamata: a szentírási kánon eltűnése maga után vonja a teológia mint ilyen eltűnését, s ez utóbbi nem lesz több, mint lazán egymáshoz kapcsolódó, „mélyen humánus” témák kusza együttese. Abban áll korunk nagy kísértése, hogy az embernek nincs érzéke az Egyház misztériuma iránt, vagy az Egyházban csupán a vallási érdeklődés egybehangolását végző nemzetközi szervezetet látja, amely önkifejezését csupán a közvetlen és érzékelhető közösségben találja meg. Ezért a jövendő pap felkészülésének egyik lényegi összetevője az Egyház megtapasztalása és elfogadása. Ha a kispapi évek alatt az „egyházias érzés” nem járja át a lelkeket, végül is minden szubjektív marad. A hit mindössze személyes választás lesz: amellett döntök, ami elfogadhatónak, megélhetőnek tűnik. Az önmagátóli megszabadulás, amely által az isteni szó szolgálatába állítom magam, lehetetlenné válik. A szó csupán az én szavam marad. Nem engedem magam betagolódni Krisztus testébe, egyedül maradok magammal. Mindez azt jelenti, hogy a papságra felkészülés egyben átfogó képzés, amely különböző tudományos megközelítéseket is magában foglal. Az Ige vallása lényegileg ésszerű, racionális vallás. A filozófiai és történelmi megközelítésnek éppen úgy helye van, mint a gyakorlatinak. Ugyanakkor ezek a megközelítések csak akkor szervesülnek egymással, ha közös teológiai kiindulópontjuk van, ami viszont az Egyház valósága nélkül elképzelhetetlen. Manapság, a növekedő szakosodás korában a belső egység keresése a teológia terén sürgős feladat. A teológus fölkészítése természetesen nagyon sokoldalú, ám a teológiának tudnia kell kivetnie magából a „napok tajtékát”, hogy a lényegre összpontosítsa figyelmét. Különbséget kell tennie a szakismeret és a lényegi tudás között. Ami a legfontosabb, legyen mindenre kiterjedő, az egymásközötti összefüggéseket felfedezni tudó a látásmódja, amely a lényeget integrálja. Ha a föltételezetten jól szervezett tanulmány mindössze egymás mellé „lapátolt” szakismeretek halmazát eredményezi, a lényegi célját nem érte el. Egyedül a teljesség áttekintése teszi lehetővé a nélkülözhetetlen föltételek felismerését, ami szükséges a „lelkek megkülönböztetéséhez”, valamint az üzenet vivőjének önállóságához. Ha nem sajátítja el az ítéletalkotást, a változó divatok könnyű zsákmánya.
