Communio, 1997 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 2. szám - A remény nem csal meg - Ratzinger, Joseph - Török József (ford.): Felkészítés a papságra
51 annyiban fogható fel, amennyiben a papságra készülők (s velük együtt az Isten előtt értük, hivatásuk megőrzéséért felelős elöljárók, fordító kiegészítése) engedik, hogy Jézus Krisztus belőlük magának lelki házat, élő templomot alkosson. Egyszerűen fogalmazva, a szeminárium lényegi feladata az, hogy a papságra készülő fiatalemberek számára olyan otthont teremtsen, amelyben ez a lelki építkezés végbemehet. Olyan helynek kell lennie, amely biztosítja a találkozást Jézus Krisztussal, s a papságot vállalók Jézushoz kötődjenek oly módon, hogy az ő szavává tudjanak válni a jelen időben, az emberekért, a jelen világért. A leglényegesebb mondandó még világosabbá válik, ha eggyel többször visszatérünk a szentírási szöveghez. A célkitűzés maga a ház, felépítéséhez kövek kellenek, eleven kövek, hiszen élő, lelki házról van szó. A mondatban az építeni ige szenvedő alakban áll: eleven kövek, hagyjátok magatokat lelki házzá építeni. A cselekvés utáni vágyakozás téteti át az igét cselekvő alakba: a hívő lélek Isten Országát, az Egyházat, vagy a hitetlen az új társadalmat akarja építeni. Az Újszövetség szerint a mi szerepünk más. A mester, a munkás, a cselekvő fél maga Isten vagy a Szentlélek. Mi pedig kövek vagyunk, számunkra az építés a fel- és egybeépíttetés, vagyis engedjük, hogy Isten építsen-építkezzen velünk. Amint az ősi, templomszentelési himnusz megragadó kifejezésekkel énekli: „Szaggatással, gyötretéssel megmunkálva a kövek, jó helyükre elkerülnek dolgos kezek műveivel a legszentebb épületnek így lesznek mind részel ” (Csanád Béla fordítása) így épül föl a „boldog város, Jeruzsálem, békességes látomás”. A lényeg tehát: kevésbé építeni, mint építtetni. Ha házzá akarunk lenni, mindannyiunk köteles elfogadni a kövek sorsát, a „szaggatással, gyötretéssel” teli megmunkálást. A kövek „jó helyre épülését” pedig az biztosítja, hogy a megmunkálás a célzott hely igényei szerint történjen, ahol valóban hasznosak leszünk. Az, aki az egészben és az egészért akar „kő” lenni, az egészhez kell, hogy ragaszkodjon. Mem teheti azt, ami éppen eszébe jut, vagy előnyösnek tűnik. Nem mehet büntetlenül éppen oda, ahová akar. El kell fogadnia, hogy más övezze fel és oda vezesse, ahova ő nem akar menni (vő. Jn 21,18). Szent János evangéliuma erről még egy másik képet is tartalmaz: a szőlőt meg kell metsze
