Communio, 1997 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 2. szám - A remény nem csal meg - Friemel, Franz Georg - Győrffy Andrea (ford.): Csalódott politikai remények
46 unió szeretetével. Igazi probléma marad még azonban keleten az újjáépítés, a közlekedés modernizálás, a műemlékek rendben tartása és a szükséges intézmények elhelyezése. Ezek azonban már nem politikai problémák, hanem csak idő és pénz kérdései.3 Az igazságosság reménye. Ha egyelőre sok remény még nem teljesült, fog-e később teljesülni, legalább megközelítőleg? Amikor valaki az aggodalmát kifejezi, abban valamiképpen már benne van a várás, a reménykedés is. Amíg jogosan várunk valamit, addig mindig akadnak, akik a teljesülésen dolgoznak. Steffen Heitmann, a szász tartomány igazságügy minisztere bár azon a véleményen van, hogy a keleti és a nyugati németek jobban hasonlítanak egymáshoz, mint gondoljuk, mégis pontosan meghatározza azokat a pontokat, ahol a politikai egységet jobban szorgalmazni kell. Úgy látja, hogy keleten érzik az „igazságosság hiányát”. A díjazásban való megkülönböztetés elkeseredéshez vezet, aminek oka nem is a fizetés különbsége, hanem az, hogy egy kicsit gyarmati sorban érzik magukat, hiszen a vezető állásokat főleg nyugatiak töltik be. Tudják, hogy a dolgok másképpen nem mennek előre, de ezzel a megkülönböztetés érzése nem lesz kevesebb. Igazságtalanságot éreznek a telektulajdon viszonylatában is.4 A keletnémet ember nem gyűjthetett tőkét, nem tudott vásárolni, és nyugatnémet társa megvette a házat, amelyben ő lakik. Azok a középkorúak, akik munka nélkül vannak, legjobban várták a fordulatot, és most igazságtalanságot éreznek, mert az idősebbek - régi összeköttetéseik révén - előnyhöz jutnak. Az igazságügy miniszter ismeri a bűnözés elszaporodását is, és tudja, hogy itt sok feladat vár rá. Egyesek úgy fejezik ki magukat, hogy „igazságosságot vártak és jogrendet.” Ez is hozzájárul a csalódáshoz. A teljesedés melankóliája. Ha a régen várt kívánság teljesül és az új állapot magától értetődő lesz, jelentkezik az az érzés, hogy valóban ezt várták, és nem többet. Ez is az emberi természet velejárója. Akárhányszor érjük meg vágyaink teljesedését, mindig új igények lépnek fel. Ez a feszültség visz előre bennünket.5 De ha ilyen emberi sajátság3 Lásd: F G. Friemel, Nach der Wende, Paderborn 1995, 270 kk. 4 Vo. P. Claudel, Selyemcipő: “Én vagyok az ígéret, amely nem teljesülhet, és ebben van vonzóerőm.“ 5 S. Heitmann, in: Rheinischer Merkur, 1996, 3 kk.
