Communio, 1996 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 1. szám - Isten és császár - Ratzinger, Joseph - Török József (ford.): Az egyházi zene teológiai gondjai

58

JOSEPH RATZINGER

Q

mesen elemezték a funkcionalizmus mindent elborító jellegét. Nagyon jellemző, hogy ez az elmechanizálódás végül az ember számára egyetemes modell lesz (technokultúra) és az egész valóság mérhető nagyságokra redukálódik: a redukció lehetősége általános alapelv érvényével rendelkezik. Ebben a művészi alkotás egyediségének jellege többé nem találja meg a maga helyét; helyettesíteni kell tehát a mérhetővel. A művészet a piac törvényei alá kerül, s azoktól befolyásolva, mint művészet nem tud többé létezni.9 10 11

Az eddigiek fényében világos, hogy az egyházi zene problémái mily kevéssé származnak magától az Egyháztól. Megfordítva, az is világossá vált, hogy a jelen idő és a jelen kori kultúra nehézségei kapcsolatban állnak a kereszténység ún. „válságával”. Ezért a második részben az egész kérdés teológiai gyökeréig kell hatolni: a kereszténység a legkorábbi kezdeteitől képromboló, igen vagy nem? A művészet területén csak valami felix culpa révén lett teremtő erővé? (Amint Gottlieb Söhngen Salzburgot felix culpa boldog félreértés-bűn névvel illette a herceg-püspök dolgában - mert Mozartnak mecénás kellett!)11 Vagy a képrombolás mégis keresztény-ellenes lenne? - olyannyira, hogy épenséggel a művészet, pontosabban a művészi zene a kereszténység természetes velejárója, alapvető követelménye és az egyházi zenével valójában minden zene új reményt meríthet a kereszténységből.

A jelenlegi kereszténység belső válsága onnan fakad, hogy az ortodoxiát (helyes, igaz tanítást) nem tudja többé úgy felfogni, ahogyan azt a II. Nikaiai Zsinat megfogalmazta és a képrombolást elsődleges fontosságúnak tartotta. Ebben az esetben pedig többé nem marad más, mint az öröm reménytelen tudathasadása, a történelemben bekövetkezett felix culpa, vagyis a művészet megjelenése előtt;

9 H. Staudinger-W. Behler: Chance und Risiko der Gegenwart, Paderborn, 1976, 97-224.

10 A művészet újrateremtését, annak vallásos gyökerei nélkül leginkább Ernst Bloch szorgalmazta. Szerinte a művész az, aki túlhaladja a határokat. A zseni pedig a rendkívülien elöl járó elme. így minden minőségi jelleg eltűnik, a művészet nem több, mint a holnap elővételezése. E. Bloch „tévedhetetlenül” jósolja, hogy a jövendő világban az atomerőmű és a velencei Szent Márk-székesegyház azonosak. Lásd: J. Hartl: Der Begriff des Schöpferischen bei Ernst Bioch und Franz Baader.

11 G. Söhngen: Der Weg der abendländischen Theologie (Grundgedanken zu einer Theologie des „Weges"), München, 1959, 61.