Communio, 1996 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 4. szám - Istennek adott válasz - Ratzinger, Joseph - Török József (ford.): A hit mai akadályai
64 JOSEPH RATZINGER Vischer tett közzé, valamint a párizsi, 1984-es alapvető katekézisnél: La fői des catholiques. Ez a hallgatás bizony meghökkentő olyan korban, amikor megtapasztaljuk a természet lázadását az emberi beavatkozás ellen, s ennek következtében hangsúlyozottan vetődik föl a kérdés: mekkora az ember hatalma a teremtés fölött és hol vannak a határai? Mindez ma már erkölcsi felelősségünk központi problémájaként jelentkezik. Az ökológia etikai vonatkozásai ellenére éppen úgy, mint régebben, mostanság sem nézik jó szemmel, ha a keresztény ember a „természetet” erkölcsi szempontból értékeli. A technikával szemben érzett irracionális félelem mellett továbbra is fennálló tény, hogy az emberek képtelenek fölismerni a testi (korporális) világban a lelki (spirituális) üzenetet. Ma éppen úgy, mint tegnap, a természet úgy jelenik meg, mint önmagában irracionális konstrukció, amely mellesleg matematikai struktúrákat tartalmaz, és ezeket technikailag lehetséges értékelni. Azt nyilvánvalónak tartják, hogy a természet matematikailag értelmes, de azt, hogy erkölcsi értelmet is tartalmaz, fölényesen elhárítják, mint metafizikai sületlenséget. A metafizika hanyatlása párhuzamosan halad a teremtéstan hanyatlásával. Helyükbe telepszik a fejlődés filozófiája, amelyet nem tartok azonosnak a természettudományok fejlődés-elméleteivel. Ez a fejlődés-filozófia a természetből szeretné kikövetkeztetni a szabályokat, miközben visszavetíti abba saját, előzetes megállapításait. A természetnek tanítómesterként kellene viselkednie, de a természet vak, és tele van a véletlenekből adódó kombinációkkal. Az embernek pedig mindezt utánoznia kellene. Az ember kapcsolata a természettel (ami jelen esetben nem a teremtés eredménye) megmarad a manipuláció-kapcsolat szintjén, és nem emelkedik a befogadás és az elfogadás szintjére. A kapcsolat uralmi jellegű marad, s azon a félelmen alapszik, hogy a racionális számítás is lehet olyan intelligens, mint a „fejlődés”, ezért a világot még magasabb szintre vezetheti, amint azt a „fejlődés" tette az ember nélkül. A lelkiismeret, amelyre ekkor hivatkoznak, lényegében süket, éppen úgy, ahogy a természet is vak mint tanítómester. Az ilyen, hasznossági alapon működő lelkiismeret felméri, milyen cselekvéstől várhat a leghatékonyabb pozitív változást. Mindez történhet kollektív szinten, és a kiindulópont logikája szerint ennek így kell lennie. Viszont ebben az esetben szükség van egy pártra, amely a történelem eszközeként kézbe veszi a
