Communio, 1996 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 3. szám - Isten és emberek műve - Scheffczyk, Leo - Erdő Péter (ford.): A bűnbánat szentségének sajátos üdvözítő hatása
68 LEO SCHEFFCZIK hetünk ma is, ha a bűnbánat szentségét szimplán és megkülönböztetés nélkül a bűnbocsánat szentségének nevezzük. Ez áll a keresztség- re is, vagyis keresztségi hitünk (fogadalmunk) megújításával is megelégedhetnénk. Ezen a ponton feltétlen differenciálnunk kell a keresztség és a bűnbánat között. Ennek legjobb módja a bűnbánat szentségében működő sajátos Krisztus-kapcsolat és Krisztus-közösség teológiai kifejtése. 2. Krisztussal való eggyéoálás sajátossága a bűnbánat szentségében A zsinat előtti teológia érdeme, hogy a szentségeket nemcsak különféle emberi szükségletekhez rendelt kegyelmi eszközökként, hanem a különböző Krisztushoz hasonlóság vagy Krisztus-azonosság formáiként is értelmezte. Erre módot nyújtott Jézus Krisztus istenemberi életének gazdagsága. Ma ez a mély teológiai igazság, vagyis a szentségek krisztológiai elmélyítése is eltűnőben van. Egyenes következménye a Jézus Krisztus igaz istenségébe vetett szilárd hit eltűnésének. Ezt pedig éppúgy meg kell őriznünk, mint az igaz emberségének hitét. Jellemző ebből a szempontból az „NSZK püspökségeinek közös szinódusán” hozott határozat, mely a bűnbánat lelkipásztori vonatkozásaiban már nem hozza szóba ezt a krisztológiai misztikus gondolatot. A bűnbánatról leginkább úgy szól, hogy az visszatérés Krisztushoz és a hit eseménye; valamint Krisztus követésének megújítása. Ezek mind tiszteletreméltó gondolatok, amelyek azonban nyilvánvalóan a szándék, az erkölcs és az aszkézis tartományában helyezkednek el, és nem érik el azt a misztikus mélységet, amely a Krisztushoz hasonlóság és a Krisztussal eggyéválás eszméjében rejlik. Ha pedig a bűnbánat szentségének az indoklása az etikai-aszkétikus kategóriákban megragad, akkor e szentség gyakorlatilag a katolikus Egyházban sem őrizhető meg. Ezért az ilyen magyarázat hallatán, az embernek az a benyomása, hogy bár a bűnbánat szentségének elsőbbségét - az egyéb bűnbánati formákkal szemben - határozottan leszögezi, de ezt érdemben nem tudja indokolni, sőt talán már nem is akarja. A II. Vatikáni Zsinat e téren még egészen más hangot hallatott, amikor például „A papi szolgálat és élet” című dekrétumában így ír: „A szentségi kegyelem szolgái a legbensőségesebben egyesülnek Krisz-
