Communio, 1996 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 3. szám - Isten és emberek műve - Ratzinger, Joseph - Lénárd Ödön: A liturgikus megújulás
A LITURGIKUS MEGÚJULÁS 53 Helyet a szentségnek is Hogy a kérdésre átfogóan térjünk vissza: A prefektus mit vet a szemére annak a bizonyos mai liturgiának? (Vagy talán nem is egészen pontosan mainak, hisz ő is megjegyzi: „Úgy tűnik, hogy lassanként csökkennek a zsinat utáni évek visszaélései. ”) „Mintha valami új lelkiismeret vizsgálati hullám lenne a levegőben, mert vannak akik szembenéznek azzal, hogy nagyon messze és nagyon gyorsan mentek előre... De - teszi hozzá - ez az új egyensúly pillanatnyilag csak egy elit birtoka, a szakemberek bizonyos köreit érinti, amikor pedig az éppen ezek által annak idején felkeltett hullámok ma az alapokig hatnak. Így aztán megtörténhet, hogy vannak papok és hívők, akik fáziskéséssel lelkesednek, és ma tartják avantgardista álláspontnak azt, amit a szakemberek tegnap tartottak annak, míg ma már egészen más álláspontokat vallanak, ideértve, hogy hagyományhűbbeket is.” Végeredményben, amit Ratzinger szerint teljes mértékben újra meg kell találni, az „a liturgikus kultusznak előre meghatározott, nem önkényes jellege, ami állandó és meg nem zavarható. Voltak évek - emlékszik vissza a bíboros -, mikor a hívek úgy készültek egy szertartásra, magára a misére, hogy azt kérdezték, a kérdéses napon hogyan fog elszabadulni a pap »alkotószenvedélye« ... ami mindenképpen ellentétben állt a zsinat szokásosan szigorú és ünnepélyes utasításával: »A liturgia területén az intézkedés joga egyedül az egyházi tekintélyre tartozik, mégpedig az Apostoli Szentszékre, valamint - a jogszabályok alapján - a püspökre... Éppen ezért egyáltalán senki másnak, még a papnak sincsen megengedve, hogy saját elgondolása szerint a liturgiához valamit hozzáadjon vagy abból valamit elvegyen, vagy abban valamit megváltoztasson.«” (A liturgiáról szóló konstitució: Sacrosanctum Concilium, 22. pont, 1. és 3. paragrafus) „A liturgia nem valami show, látványosság, és nincs szüksége sem zseniális rendezőkre, sem tehetséges színészekre. A liturgia nem »rokonszenves« meglepetésekből vagy megkapó »ötletekből« él, hanem ünnepélyes ismétlésekből. Nem az időszerűséget és a múlandóságot kell kifejeznie, hanem a szentség titokzatosságát. Sokan mondogatták, hogy a liturgiát az egész közösségnek kell »kidolgoznia«, hogy valójában az övé lehessen. Ez a szemlélet oda vezet, hogy
