Communio, 1996 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 3. szám - Isten és emberek műve - Armogathe, Jean-Robert - Török József (ford.): A szertartások kötelező rendje
A SZERTARTÁSOK KÖTELEZŐ RENDJE 9 ennek következtében az egyházi közösségnek is a szolgája), de éppen ez igazolja helyzetét és előjogait, amit viszont nem vehet tudatlanra, hiszen nem rendelkezik vele. Olyan szavakat kell kimondania és olyan mozdulatokat kell végeznie, amelyek a szertartáshoz tartoznak. Nem változtathat rajtuk, hanem tartani kell magát az Egyház hagyományához, az egyházi felsőbbség előírásaihoz, amelyek az áthagyományozott tanításon nyugodnak. A liturgia végzésében nincs mód olyan kritikus kezdeményezésekre, amit akár teológusok, akár biblikusok vagy lelki- pásztorok - joggal vagy jog nélkül - megengednek maguknak. Az egyházi dimenzió. A liturgikus cselekmény nem egy ember tevékenysége. Például a breviáriumot mint liturgikus imádságot általánosan elfogadott módszer alapján végezzük, ami a liturgián kívüli imáknál nem okvetlenül szükséges. A zsidó hagyományban bizonyos számú felnőtt jelenléte volt szükséges a liturgikus imádsághoz. Hasonló hagyomány nyilvánul meg abban, hogy a pap ne mutasson be misét ministráns nélkül, aki a közösséget képviseli. A liturgia feltételezi a közösséget; a szertartáskönyv pedig egységesíti a napokat, a szentírási olvasmányokat, a szertartás menetét és a közös imát. Akik a szent cselekményen jelen vannak, valamilyen módon mind belekapcsolódnak. Részvételük kifejeződik mozdulatokban, szavakban, testtartásban. Az aktív részvételt mindig kifejezetten hangoztatták, mégha nem is tudták, hogy mit jelent az aktív szó. Gondolták, hogy a közösség köteles hangosan énekelni, esetleg annak kárára is, amit hallani kellett volna, mintha a hallgatás, az odafigyelés nem az aktív jelenlét jele lenne (a hangversenyen sem passzív az ember, hacsak nem alszik). Amikor a templomból eltávolították a térdeplőket, akkor egyúttal az áhítat testi kifejezéséről is lemondtak. A felállás és a leülés maradt gyakran az egyetlen forma, amit ma még a hívektől elvárnak. A letérdelés már csak különleges csoportoknál és bizonyos helyeken divatos. A híveket fel lehetne kérni, hogy a felajánlási körmenetben vegyenek részt. Kereszteléskor a templom bejáratánál lehetne üdvözölni a résztvevőket, az igehirdetést ülve meghallgatni, azután a keresz- telőkúthoz menni. A hívek és a szertartást végző pap alkotják a közösséget, amely a kereszt alatt és a kereszt fényében együtt van. Az is meggondolandó, hogy a celebráns hol áll és hol mozog. A felolvasók és az asszisztálok
