Communio, 1995 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1995 / 1. szám - Isten és ember szenvedése - Langen, Thomas - Győrffy Andrea (ford.): A kozmosz szenvedése
A KOZMOSZ SZENVEDÉSE 39 lények, akkor is megvan a követelmény, hogy együttműködjünk önmagunk fenntartásában és a közös érdek megvalósításában. A bűn mindenképpen ellentmondás és értelmetlenség. Nem tételezhető fel, hogy a sok autonóm lénynek mégis van alapvető közös érdeke és hogy harmóniában kellene élniük? Az önzés igazi elhajlása az esztelen rivalitás, ami nem szükségszerű és nem elkerülhetetlen. Olyan baj forrása, amelyet emberi eszközökkel nem lehet jóvátenni. Az ember szétrombolhatja a maga és mások erkölcsi egzisztenciáját, amit saját erejével nem orvosolhat. Valójában minden bűn lealacsonyítja az embert. Ha egyszer a szörnyet szabadon engedtük és én-ünk belső struktúrájában az egyensúly megingott, a rendet csak az élet (Jra állíthatja vissza. Az ellentétek sorozata döntés elé állít bennünket: szeretet vagy romboló rivalitás, megértő jóság vagy szenvedélyes törtetés a hatalomra, hogy mások autonómiáját megtörjük, áldozatos odaadás mások javának szolgálatára, vagy igyekezet arra, hogy embertársainkat a magunk kiszolgálására kötelezzük. Hívő és nemhívő egyformán átéli a választás lehetőségét és szükségességét. A valóságra reflektáló embert az jellemzi, hogy ezeket a problémákat konkretizálni tudja és keresi a megoldást. Ezért elővételezhet egy lehetséges megoldást, nagyobb vállalkozásba kezdhet, hogy többet termeljen, a javakat szétossza és az igényeket kielégítse. Amikor csoportok sikeres vállalkozásba kezdenek a természet átalakítására, hogy kitörjenek a reménytelen helyzetből, az mindig a kreativitás gyümölcse. Ez a fejlődés értelmes és természetes menete. Az egoizmus, a rosszul értelmezett autonómia a természetes ellensége a boldoguláshoz vezető békés útnak. Ennek ellenére állandóan jelen van az értelmetlen pusztítás, mint az én kifejezője és igazolója és sem a nagy vívmányok, sem a szeretet gyakorlása nem tudja megszüntetni. Amikor ilyen titkokat igyekszünk átgondolni és megérteni, megzavar bennünket az ember helyzete a mindenségben. A kozmosz kiterjedését csak a fényévek milliárdjaival lehet felbecsülni, s ez a mindenség óriási sebességgel tágul. Aránytalanul nagyobbnak látszik annál, mint hogy százezer különböző élőfaj mellett egyetlen értelmes és korlátolt szabadakaratú élőlényt, a földi embert tartsa el. De ha a teremtés célja csak az, hogy ez a reflexióra képes ember ezt a
