Communio, 1995 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1995 / 3. szám - Hiszem a test feltámadását - Calster, Stefaan van - Győrffy Andrea (ford.): Hozzátartozóink halálánál
HOZZÁTARTOZÓINK HALÁLA 63 Az ősegyházban már megtalálható a szokás, hogy imát mondanak az elhunytakért, ilyen kérésekkel: Ne nyelje el őt a mélység; Szent Mihály, az égi seregek vezére kísérje őt a szent világosságba, amelyet Isten Ábrahámnak és örököseinek ígért. Azonkívül az Eucharisztia ünneplésében is megemlékeznek halottaikról. A 4. századból való Szerapion-kánonban ilyen szöveg olvasható: „Könyörgünk minden megholtért is, akiknek emlékét megüljük... Sorold őket szentjeid közé, s adj nekik lakást országodban”. Szent Ágoston is tanúsítja az elhunytakról való megemlékezést: felajánlják értük az eucharisztikus áldozatot és a jócselekedeteket. Csak ezt a megszorítást említi: az ima nem segít minden halotton, csak azokon a hívőkön, akik előbb megfelelő keresztény életet éltek. Szertartások a Bibliában. Találunk néhány említést és leírást, ezért kifejthetjük jelentőségüket és általános lélektani hatásukat. Lefogják a halott szemét (Tér 46,4), megcsókolják (Tér 50,1), testét megmossák (ApCsel 9,37), megkenik illatszerekkel (Mk 14,8; 15,46). A holttestet gyolcs lepelbe takarják, kezét, lábát betekerik és az arcát kendővel kötik be. További szertartás a halottsiratás, a halotti tor és gyászolási idő. ilyen zsidó temetési szokások érvényesültek Jézus sírbatételénél is (v.ö. Jób 19,38-42 és Mk 16,1). Az Ószövetségben szent kötelességnek tartották a holtak eltemetését. Halottégetés ritkán fordult elő, akit nem temettek el, az szégyennek vagy büntetésnek számított (Jer 16,4; Préd 6,3; MTörv 28,26). A temetés törvénye nemcsak a hitsorsosokra vonatkozott, hanem az idegenekre, sőt a gonosztevőkre (1 Kir 13,29) és az ellenségre (Józs 8,29; 2Sám 21,15; Ám 2,1) és arra is, akit halálra ítéltek (MTörv 21,22). Ez az oka annak, hogy Keresztelő János (Mt 14,12), Jézus (Mt 27,58) és István diakónus (ApCsel 8,2) testét is átadják eltemetésre. Csak a gonosztevő testét lehetett elégetni (Tér 38,24; Lev 20,14; Józs 7,25). Tóbiás könyve különösen hangsúlyozza, hogy milyen fontosnak tartották a holtak eltemetését (1,17-20; 7,25). Amikor Jézus kijelenti, hogy „hagyjátok a holtaknak eltemetni halottaikat” (Lk 9,50), ezzel nem veszi tudatlanra a bibliai hagyományt, hanem csak azt fejezi ki, hogy az ő követése és az üdvösség munkálása mindent megelőz. Ő nem vetette meg az emberi testet, hiszen jelezte, hogy az ő testével is megteszik, amit a kegyelet parancsol (Jn 12,7; Mk 14,8).
