Communio, 1995 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1995 / 2. szám - Istenről beszélünk - Kasper, Walter - Bolberitz Pál (ford.): Posztmodern dogmatika? (hozzászólás egy amerikai teológiai vitához)
66 WALTER KASPER vonatkoznak, hanem a használatból kapják értelmüket. Valamit azonban mégis megtart abból a klasszikus tételből, hogy az ontológiai igazság a dolognak és az értelemnek a megegyezése. Az a kísérlete azonban, hogy a két szempontot összekapcsolja, nem egyértelmű. Fő válasza ez: A formába foglalt megállapítások másodrendű kijelentések (second-order-statements), s ezek már levezetések az elsődleges kijelentésekből {first-order- statements), vagyis a vallási nyelv első jelentéséből. Lindbeck számára ennek a tételnek a megokolása nyilván az, hogy a vallási nyelv performatív, azaz előadó nyelv, amely a jelzett valóságot létre is hozza és mint létrehozottat jelöli meg. Emellett egy másik szempont is szerepet játszik: a performative előidézett megfelelőség magában foglalja az isteni valóság analóg megismerését, s ennek a valóságnak a megismerésében Lindbeck megkülönbözteti a jelentés módját {modus significandi) a jelzett dologtól (rés sígnificata) annyira, hogy az túlmegy egy agnosztikus Tamás-értelmezésen. Kifejezetten nem arról van szó, hogy ki az Isten önmagában, hanem arról, hogy ki ő a mi számunkra. Végül is a dogmáknak gyakorlati és nem elméleti értelmük van. Igaz voltuk a megjelenítő képességtől függ. Gyakorlatilag abban kell hasznosnak mutatkozniuk, hogy az egyházi közösség életét megfelelően kifejezzék. Lindbeck szerint a teológia kötelessége ellenállni annak a követelménynek, hogy a hitet értelmessé tegye. Őt inkább a hit integritása érdekli, nem pedig annak egyetemes közölhetősége. Pontosabban kifejezve: a hitnek éppen félreismerhetetlen különlegessége miatt van kultúraalakító ereje. *** Természetesen maga Lindbeck is tudja, nemcsak kritikusai, hogy három levezetése leegyszerűsítés. Csak így érthető, hogy a kijelentő elmélet klasszikus képviselőire, Arisztotelészre és Aquinói Szent Tamásra hivatkozik. Ugyanakkor azt is állítja, hogy a második irányzat két lényegi képviselője, Karl Rahner és Bemard Lonergan, nem olyan egydimenzionálisan gondolkodnak, mint ahogy az ő tapasztalati-kifejező modellje bemutatja, hanem a gondolkodásuk kétdimenziósán van felépítve és megvan benne a tapasztalás és a nyelv kölcsönös viszonya.
