Communio, 1994 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1994 / 3. szám - Isten irgalmassága - Corecco, Eugenio - Erdő Péter (ford.): Az egyházfegyelmi szabályok értéke az üdvösség szempontjából (a latin egyház hagyománya)
AZ EGYHÁZFEGYELMI SZABÁLYOK ÉRTÉKE... 77 mológiai önállósága és saját logikája. Benne megnyilvánul és megismerhető az Egyház, teljes valóságának kötelező erejében. A latin egyháznak az az igénye, hogy teljes pontossággal megjelölje azt a részletesen kidolgozott megfelelést, ami dogmatikai lelkiismerete és a jogrend között fennáll, sajátos dogmafelfogásból fakad. Ez a felfogás pedig eltér mind az ortodox, mind a protestáns hagyománytól. A dogma - eltérően az ortodox teológiától - nem csupán modell, amelyet szemlélnünk kell, hogy eljussunk annak a háromságos Istennek a transzcendenciájához, aki energiai segítségével közvetlenül hat az emberre, amíg csak a „theosis”-ban meg nem isteníti, mégpedig a gyógyító és felemelő teremtett kegyelem közvetítése és így a jog közvetítő szerepe nélkül. A katolikus gondolkodásban, a protestáns szemlélettől eltérően, a dogma, akárcsak a kánonjog benső szoterio- lógiai értékkel rendelkezik. Nemcsak az a negatív szerepe van, hogy megőrizzen a tévedésektől. A katolikus szemlélet szerint a dogma nincs híjával annak a képességnek, hogy pozitívan kifejezze a hitet, hisz a hitnek nem egyedül a „sola scriptura" az egyetlen vonatkozási pontja. A katolikus hagyományban a dogma kategorikus valóság, mely formális kötelező erőt hordoz magában, és amely ezért a hilemorfikus inkarnáció sajátos mozgásánál fogva szükségképpen alászáll a jogba. A latin teológia szerint a kánoni törvény formális jogi hatása nem merül ki ezért a jogi jellegében, vagyis formális törvényi mivoltában, mely különösen a mai állami jog sajátos jellemzője, azé az állami jogé, mely már nem feltételez semmilyen ontológiai utalást a természetjogra vagy az etikára. Ebben a modern nominalista és voluntarista felfogásban a jog kötelező erejét egyedül a törvényhozó akaratából meríti. A katolikus teológia viszont teljes azonosságot állapít meg a teológiai és a dogmatikai igazság és a jogi igazság között, például a pápai egyházkormányzati primátus dogmájában, melyben a jogi megfogalmazás és a dogmatikai igazság együtt alkotja a lényeget. Ebből érthető, hogy míg az állami, vagy akár az ószövetségi törvény lényege annak parancsoló jellegében áll, az evangélium, a kegyelem és így a kánonjog lényege abban rejlik, hogy Isten részesedik az ember szívében. Ezért a kánonjog végső teológiai problémája nem az, hogy megmutassa létezésének szükségességét, hiszen a katolikus hagyomány-
