Communio, 1994 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1994 / 2. szám - Európa lelkisége - Straub, Eberhard - Gál Ferenc (ford.): Egy ország - sok nemzet (Gondolatok az "egyesült" Európáról)
EGY ORSZÁG - SOK NEMZET 43 ban viszont arról volt szó, hogy a kisebbségek erejét és sajátos életét koordinálják, és hogy a mindenkit érintő ügyekben részt vállaljanak, illetőleg olyan célokat valósítsanak meg, amelyek a sokféleséget is feltételező hatalmi rendszernek javára válnak. A hűbéres királyi uralomból a királyi államba történt átmenet, ahogyan az a XVII. században csaknem egész Európában végbement, jól tükrözi, hogy milyen fáradságos dolog volt a különféle érdekeket - amelyeket jogok biztosítottak és amelyek tisztelet tárgyai voltak - az állam céljaival egységbe hozni, s az államrendbe beiktatni, abba az államrendbe, amely mindenkinek meg akarta adni a magáét (suum cuíque - amint a porosz formula kifejezte). így akartak mindenkit meggyőzni arról, hogy sajátságai és kiváltságai megmaradtak, mégha lényeges dolgokról le is kellett mondani. A XVII. században az állami tekintélynek - amelyet az uralkodó mint „élő törvény” (lex animata) képviselt, amelyet a jog és az igazságosság hordozójának tekintettek - olyan teljhatalmat juttattak, amely azelőtt ismeretlen volt, hogy így védekezzenek a rendbontás ellen. Ám ez nem jelentett nacionalizmust vagy centralizmust, még Franciaországban és Poroszországban sem, amelyek a királyi állam megtestesítői voltak. Franciaország és Poroszország minden adminisztrációs túlzása mellett megelégedett azzal, hogy az egyébként ingatag rendszert ilyen vagy olyan oldalról megtámassza és cselekvőképességét növelje. Egészben véve ezek olyan államok maradtak, amelyekben a társadalmi és területi különjogokat el kellett ismerni. Hiszen az uralkodóknál is arról volt szó, hogy amikor erélyesen hivatkoztak az általuk megszemélyesített állam jogára, akkor a kivételezést szándékozták belekapcsolni az alkotmányba, s így igyekeztek a nehezen áttekinthető jogokat és szabadságokat egyensúlyban tartani. Engedelmességet csak annyiban követeltek, hogy ezeket a külsőségeket tiszteletben tartsák. Méha ugyan megnyirbálták a jogokat, de nem szüntették meg azokat, ha nem akarták, hogy zsarnoknak tekintsék őket. Megelégedtek a társadalmi erők koordinálásával, s az egyáltalán nem okozott nehézséget, hogy nem minden alattvalójuk beszélte ugyanazt a nyelvet, vagy hogy egyes területen külön szabadságot élveztek, vagy hogy más uralkodóval szemben is lojálisak voltak. Az ilyesmi elkerülhetelen volt, hiszen a történeti jogok és kiváltságok
