Communio, 1993 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1993 / 1. szám - Az ember és az örök élet - Balthasar, Hans Urs von - Török József (ford.): Programunk: Communio
4 HANS (JRS VON BALTHASAR szűnik lelkiismereti kérdés lenni. Innen származtak a jól ismert elhajlások, amelyek útban a modern idők felé, sorra jelentkeztek. Előbb a gyarmatosítás és a hittérítés gyászos társulása, majd bizonyos hangsúly, amit az ellenreformáció a keresztény közösség hierarchikus és intézményes felépítésére helyezett olyan korban, amikor a Birodalom és az Egyház középkori egysége végérvényesen összetört. A protestáns közösségek azonban - az Egyház és a világ közötti, őskeresztény dualizmust magukévá téve, sőt azt tovább fokozva és azt átalakítva statikus megosztássá a választottak (predestináltak) és az elvetettek (vö. a törvény dualizmusát, ami öl, a lélek dualizmusával, ami éltet) között - egyáltalán nem csinálták jobban a katolikusoknál, amint ezt a missziós gyakorlatuk bizonyítja. A túl szűkre varrt öltözet szétszakadt. A „katolikus” vagyis „egyetemes” lét öntudata a legkiválóbbakat szünet nélkül arra késztette, hogy megkíséreljék a párbeszédet mindarról, ami őket elválasztotta, és így túljussanak a „katolicitás” és a „katolicizmus” mint sajátos („római”) elnevezés közötti ellentmondáson. A felvilágosodás és az idealizmus századával a kettős predestináció protestáns és janzenista eszméje túlhaladottá vált. A protestánsok ekkor ellenkező irányú gondossággal igyekeztek igazolni a megszerveződött közösségek létét, Isten királyságának általános és elvont eszméjéből kiindulva. Ha a kereszténység többé nem tudná feltételezni, hogy egyetemes (katolikus), akkor vele együtt az összes követelése - melyek a szentírási szövegeken vagy az egyházi hierarchia döntésein nyugszanak - a vallási selejtek hulladékdombjára kerülne. De ha a kereszténység számot tart az egyetemességre, akkor legyen valami különös, jól meghatározott és egyedi, szemben bármi más gondolattal. Nem egyszerűen egyedi jelenség a többiek között, hanem a kiváltképpen egyedi, ami pontosan emiatt egyetemes is lehet. így elérkezünk a reflexió olyan stádiumához, hogy az nem kerüli meg többé a kezdeti feszültséget, hanem belátja: felül keli múlnia anélkül, hogy azt enyhítené. Így ébredünk tudatára ennek a stádiumnak és ezt így nevezzük: communio. Itt szükség van arra az ősi szóra, amely központi helyet foglal el az Újszövetségben, jelentése tágra nyitottságában és egyesítő erejében: a közösség ez, melyet Isten Lelke formál Krisztusban, aki élt és föltámadt a holtak közül minden emberért. A Credo különböző meg-
