Communio, 1993 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1993 / 1. szám - Az ember és az örök élet - Balthasar, Hans Urs von - Gál Ferenc (ford.): Az ember és az örök élet
AZ EMBER ÉS AZ ÖRÖK ÉLET 35 A régi népek elképzelései nem mutatták a teljességet: a sötétben való tapogatódzás mindig falba ütközött. A különféle elképzeléseket nem is lehetett úgy összegezni, hogy kijöjjön belőle az igazi eredmény, mert a részletek ellent mondottak egymásnak. Mégis milyen keresés volt ez! Milyen fáradhatatlan körbenjárás, hogy talán valahol mégis megtalálják az ajtót! Mennyi érdeklődés volt benne a lét értelme iránt, egészen az ismeretlen istenek felelősségre vonásáig! Ez a halálra szántság nem lehet a végső megoldás és az élet értelmét meg kell találni, bármibe kerül! Hogyan állt elő ez a mai elégültség? Nem kérdeznek, csak élnek s élvezik a jelen adottságait. Nem számít, hogy a halállal mindennek vége van-e, vagy nem. Az ember felszívódik a nyüzsgésben, a pénzszerzésben vagy a gyarapodásban. Esetleg izgató szerekkel elringatja magát valamilyen álom-paradicsomban, s engedi, hogy a kényelmes haladás magával vigye, s boldog, ha a maga fillérjeivel hozzájárul a jövő nemzedék kérdéses boldogulásához. Nem mindenki ennyire önelégült, de sokan vannak. Miért? Lehet, hogy a kereszténység is hibás benne. Az élet és a halál értelmére a húsvéti eseményből kiindulva olyan választ adott, hogy az emberiségnek minden tapogatózását maga felé irányította. Ugyanakkor hitet követelt és ez sok embernek nem tetszik. Ha az ember valamilyen okból megtagadja az igen-t Krisztusnak, akkor saját erejéből kell tovább kutatni, s hamar érzi, hogy nem érdemes. Már az egész mezőnyt bejárták, újat nem lehet felfedezni, tehát hagyjuk az egészet. Elégedjünk meg azzal a kevéssel, ami biztos, halandó életünkkel. A kereszténység tehát ebből a szempontból is veszélyes ügy: ,Akinek nincs, attól azt is elveszik, amije van.” Itt mindig az egészről van szó. A következő fejezetben azt vizsgáljuk, hogy Isten a feltámadt Krisztusban hogyan nyújtotta ezt az egészet. A Feltámadott: én-né lenni Istenben. Az én-tudat, amely egész életünket kíséri - és néha bilincsnek, börtönnek tűnik -, megszűnik a halálban vagy megmarad? A megmaradást nem kell okvetlenül időben venni, mintha a halál után az idő folyama tovább hömpölyögne. Egyszerűen csak azt jelenti, hogy az én-létünk és én-tudatunk a földi élettel nem tűnik el. Az nem segít, ha különbséget teszünk egy magasabb és egy alacsonyabb rendű én között (egy monumentális és egy fenomenális
