Communio, 1993 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1993 / 1. szám - Az ember és az örök élet - Balthasar, Hans Urs von - Gál Ferenc (ford.): Az ember és az örök élet
36 HANS URS VON BALTHASAR én között), mert a kérdés új'ra visszatér és tovább kínoz: ha megszűnik az én-tudatom, akkor nem érdekel többé sem a világ, sem az embertárs, sem Isten: akkor semmi sem létezik számomra. De azt is tudjuk, hogy ameddig nem léptük át azt a pontot, ahol mindent én-ünkre összpontosítunk, s ahol felmérjük annak ránk gyakorolt hatását, addig nem vagyunk valóban szabadok, s nem éljük meg a valóságot úgy, ahogy van. A megoldásról így is álmodozhatunk: a korlátozott test az, ami arra kényszerít, hogy mindig magunknál időzzünk és mindent magunkra vonatkoztassunk, s ahogy a test reagál a hidegre, melegre, édesre és keserűre, úgy reagál a testben levő lélek is a rokonszenvre, ellenszenvre, érdekesre és unalmasra. De ha megszabadulunk a testtől, akkor lelkünk talán nyitva áll majd minden dolog előtt, ahogy azok önmagukban vannak. Akkor a lélek tiszta extázisbán lesz a mindenségben, és a mindenség részének érzi magát. De az ilyen álomnak is megvan a kijózanító ellenkérdése: egy ilyen extatikus állapot hordozhatja még az én-tudatot? Ki az, aki minden előtt nyitva áll? Ha ez az én nem tudja magát én-nek, akkor lehet még valamilyen tapasztalása? A kérdés tehát újra az, hogy én maradok-e meg, vagy nem én? Az emberi szellemiség történetében egyetlen pont van, ahol ez a kínos vagy-vagy feloldódott: amikor Jézus a halál után mint élő mutatkozott meg Egyháza előtt, mégpedig olyan én-nek, aki fölment „az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz”. Miért nem volt Jézus számára az én-lét és az én-tudat bilincs, amelytől a halál megszabadította volna? Azért, mert annyiban mondta magát én-nek, amennyiben őt az Atya te-nek szólította. O nem volt én a maga számára, hanem az Atya számára, aki őt akarja, akinek szüksége van rá, hogy „kedve teljék benne”. Az Atya szereti őt, nem mellékesen, mint ahogy mást is szerethetne, hanem úgy szereti, mint örök, abszolút szeretetének kifejezését, ami nélküle nem is lenne szeretet. Amikor az Isten Fia önmagánál van, akkor az Atya szereteténél van. És mivel az Atya „mindent átadott neki”, azért azt is neki adta, hogy önmaga központja és forrása is legyen. Ezért ő nem várja, hogy újra meg újra megajándékozzák, hanem tud olyan kezdeményező és aktív lenni, mint az Atya. Kölcsönös szeretetüket egyformán igazolják azzal, hogy a szeretet szent, isteni Lelke a kettőtől úgy származik, mint egy lélek.
