Communio, 1993 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1993 / 1. szám - Az ember és az örök élet - Balthasar, Hans Urs von - Gál Ferenc (ford.): Az ember és az örök élet
34 HANS URS VON BALTHASAR voltak, mint a többi népnek. A halott az halott ugyan, de nem egészen semmi. (Jgyanaz, aki volt, de olyan állapotban, amit nem lehet irigyelni, s ezért az élők lemondó részvétet éreznek iránta, mintha így segítenének neki. A képet vissza is lehet fordítani: a halott a földi lét változó, bizonytalan állapotából átment az állandóság állapotába. Békés nyugalma van, talán nincs is egyedül, hiszen „megtért atyáihoz”, „Ábrahám kebelén” nyugszik. Itt a halott léte a földi veszélyeztetettséggel szemben a maradandóság képét mutatja. Közben feltűnik a túlvilági igazságszolgáltatás gondolata is: a gonoszoknak és az igazságtalanul szenvedőknek nem lehet ugyanaz a sorsuk. Tetteik valahogyan követik őket, s biztosabbnak látszik, hogy a bűnös a világ rendjét megzavaró cselekedeteiért bűnhődik, mint az, hogy a jó megkapja jutalmát. Ha a gonosz nem bűnhődne, örökre úgy össze lenne kötve bűneivel, mint az élő egy holttesttel. Ide tartozik a tisztulás helyének elképzelése is, vagy akár a lélekvándorlás mítosza, bár ez homályos és alig lehet végiggondolni. A bűnösnek egy új állapotban kell vezekelni előbbi vétkeiért. De vajon az alacsonyabb rendű és nehezebb létmód a vezeklés? Vagy valamilyen kegy folytán olyan létmódot kap, amelyben alkalma van a javulásra? Mi történik, ha újra elszalasztja az alkalmat? Van végérvényes igen vagy Nem? Továbbá hogyan lehet olyan bűnökért vezekelni, amelyekre a jelen állapotban nem emlékezik? Sőt ő maga ugyanaz a személy? Itt a gondolat elvész a következtetés útvesztőjében. Vagy lehet azt mondani, hogy az ember igazában lélek, s úgy él a testben, mint számkivetett, a test valójában a sírja volt, amitől a halál megszabadította? Viszont akkor a testben levő élet valamilyen tévedés vagy bűn folyománya volt? Új kérdés az is, hogy miért van mégis jó a földi életben, amit nem akarunk elfelejteni vagy elveszíteni? Az ilyen következtetésekben nem túlságosan saját én-ünkről van szó? Nem önzés az, hogy az örökkévalóságban még a beszűkült, magánál időző én-t keressük? Nem abban állana az igazi megváltás, hogy végül is kitörjünk én-ünk börtönéből és a mindenség életében egyesüljünk azzal, ami a számtalan élőlényben valódi, maradandó és értékes? Nem azzal kellene már itt lent kezdeni, hogy kilépjünk magunkból, hogy megtagadjuk a magunk körül forgó vágyakat, és az egyetemesnek, a mindenkire érvényesnek a kategóriáiban ítélkezünk, érzünk és cselekszünk?
