Communio, 1993 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1993 / 1. szám - Az ember és az örök élet - Balthasar, Hans Urs von - Török József (ford.): Programunk: Communio

16

HANS CI RS VON BALTHASAR

embernek kettős a kötelessége: más vallások híveivel saját elkötelezettségéről beszéljen, és ezt ne a missziós felsőbbrendűség érzetével vagy módján tegye. Lépjen kapcsolatba a muzulmánokkal, akikhez számos, bibliai tény köti, valamint a negatív teológia távolkeleti és indiai formáival, ahol a nemkeresztény vallások végződnek. (Jgyanazzal a tisztelettel és megértéssel közelítse meg őket, mint egykor az egyházatyák.

Ez eggyel többször azt jelenti, hogy a communio valósága, mint ilyen, nincs ráhagyva sem az ember, sem a keresztény, sem az Egyház kénye-kedvére. A communio - közösség olyan horizont, amely felé irányul minden, Istenről és a felebarátról szerzett keresztény tapasztalat, de amelyet nem lehet ezen tapasztalat alapján felmérni. Fontos ezt aláhúzni ma, amikor sokak számára a keresztény közösség nem több, mint intézmények csontváza; és a kisközösség, amelyben megtapasztalják a közösséget, számukra egyre inkább az egyházi élet egyetlen kritériuma lesz. Az Egyház, mint katolikus, tehát egyetemes Egyház, számukra a házuktól különválasztott tető, s jóval az általuk lakott emeletek fölött van. Ezen csoportok közösségi tapasztalatában bizonyára megtalálható az alapok felől kiinduló megújulás reménye, de mellette éppen úgy jelen van a karizmatikus szektákra való szétbomlás veszélye. Pál minden erőfeszítése a korintusiakkal folytatott párbeszéd során arra irányult, hogy az egyházi közösséget kivonja a tisztára karizmatikus „tapasztalát1’ alól és az apostolkodás eszközének segítségével a közösséget az önmagába zárkózástól elfordítva a kato- licitás felé irányítsa. Ez a ténykedés, természetesen, „szolgálat” és nem „uralom”; azonban „teljhatalmú” szolgálat, lerontani az egyetemes communio ellen emelt karizmatikus bástyákat. Ez a szolgálat rávezeti a karizmatikusokat, hogy „Krisztusnak engedelmeskedjenek” (2Kor 10,5). Az, aki lerángatja az egyházi funkciót a karizmatikus (demokratikus) szintre, kérlelhetetlenül és kegyetlen módon elveszíti azt, ami önmagán fölülre emelné, ami külön feladat a Catholica szintjén, s ez utóbbi egysége nem a tapasztalatban (gnosis) található meg, hanem az önmagáról lemondó szeretetben (agapé). Az egyik végül is rombol, mialatt a másik épít (lKor 8,1).

Az agapé mindenek előtt föntről kapott ajándék. Csak ezután lehet megközelítőleg utánoznunk. Ezért a „horizontális" közösség az emberek között soha nem tudná megadni ennek a vertikálisnak a mértékét, amely Istenre alapoz. Különben visszajutnánk egy olyan Egyház esz-