Communio, 1993 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1993 / 2. szám - Európa - új evangelizálás - Kereszty Rókus: Krisztus és Mónika
KRISZTUS ÉS MÓNIKA 73 b) A csodálatos csere A szentatyák Jézus megtestesülését és szenvedését mint a mi nyomorúságunkkal azonosuló és ezt saját isteni életére „kicserélő” isteni szeretet megvalósulását mutatják be. „Mérhetetlen szeretetében azzá lett, ami mi vagyunk, hogy minket azzá tegyen, ami önmaga” - mondja Irenaeus. icr Talán legfrappánsabban INazianzi Szent Gergely fogalmaz: Engemet mindazzal, ami az enyém, teljes egészében magában hordoz, hogy önmagában eleméssze mindazt, ami rossz bennem, mint a tűz a viaszt, s a nap lángja a föld ködét; s azért is, hogy a vegyülés által én is részesedjem abban, ami az övé. 11 Mónika ezt a tiszta krisztusi szeretet érti meg egyre teljesebben, amely önmagában akarja hordozni a szenvedőket, de amelynek keze, szeme és szárnya van és így ki tudja emelni a szenvedőt a nyomorúságából. Ezért kér és kiabál: „cserélj ki!” Sok mai teológus nem tudja elfogadni Krisztus halálának engesztelő áldozatként való értelmezését. Miért kívánná az irgalmas Isten az ártatlan Fiú halálát ahhoz, hogy megbocsásson a bűnösöknek? Az engesztelő áldozat fogalmát elvetik mint olyan pogány mitológiamaradványt, amely az Atya irgalmával összeegyeztethetetlen. Ezzel szemben Mónika nagyon is megtapasztalta az Atya irgalmas szeretetét és mégis pontosan ennek a szeretetnek akar az áldozatává válni. Megérti - anélkül hogy erről értekezne -, hogy a Krisztus engesztelő áldozatát az isteni szeretet, nem pedig az Atya áldozatot követelő „igazságos bosszúállása” kívánja. Isten magára vállalja az ember szenvedését és így váltja meg. Ezt az isteni szeretetet akarja Mónika a maga módján utánozni, mikor a börtönben szenvedőkért mindent fölajánl: nemcsak a börtönt hajlandó megosztani, vagy földi életét odaadni. Hajlandó könyörgő kiáltás: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" De minden esetben, Jézuséban is, Isten választottja tudja, hogy ez a sötétség is az isteni terv része. 10 Adversus Haereses. V, Praef. 11 Oratio Theologica III, 6.
