Excerpta e litteris circularibus dioecesanis ab anno 1919 usque ad annum 1938 incl. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissis
1937.
157 — 1937. 28. hatóságok igénybevétele nélkül saját alkalmazottja útján maga szedje be, a szolgáltatás jellegének a megítélésénél nem döntő, mert a jelleg meghatározásánál irányadó két alkotó elem : a szolgáltatás alapja és célja a közvetlenül beszedett egyházközségi adónál is változatlan marad ; ha pedig a közvetlen eljárás eredményre nem vezetett, a további behajtási lépések már úgyis csak a közigazgatási végrehajtás igénybevételével történhetnek meg. Az előadottakból tehát kitűnik az egyház- községi adó «közadó» jellege és az, hogy az egyházközség és az egyházközségi tag között fennálló közjogi viszonyból eredő ez a követelés, illetve szolgáltatás a közöttük meglevő közvetlen viszonyban rendes bíróság előtt jogsegély útján be nem hajtható. Vizsgálandó további elvi kérdés azonban az, hogy ugyanezt az egyházközségi adót harmadik személy az egyházközség elleni magánjogi követelésének a kielégítésére végrehajtási foglalás és behajtási ügygondnok kirendelése útján fedezetként az egyházközség közszükségletei elől el- vonhatja-e? A végrehajtási törvényekben foglalt jogszabályokban arra nézve, hogy az egyházközségi adó bírói úton foglalás alá vehető-e, avagy nem, útmutatás nincs. A foglalásra vonatkozó tilalomnak a hiányából egymagából, amint az a már előbb kifejtettekből kitűnik, az egyházi adót illetően az említett jogcselekmény megengedett voltára okszerűen következtetni éppen úgy nem lehet, mint ahogy a tilalom hiányából kiinduló hasonló álláspont nem állná meg a helyét akkor, ha az állammal, törvényhatósággal vagy községgel szemben fennálló magánjogi követelésnek a kielégítése végett az ezeket a közhatóságokat megillető közadónak vagy köztartozásnakharma- dik személynél való lefoglalása kíséreltetnék meg. A most felvetett kérdés megoldásánál ennélfogva szintén a tételes közjognak, közigazgatási jognak és eljárási szabályoknak, nemkülönben a K. K. H. Ö.-ban foglalt és az alábbiakban érintett rendelkezéseknek, valamint azoknak a hatásköri jogszabályoknak és az ezek alapján kifejlődött állandó bírói gyakorlatnak a figyelembevétele mellett kell eljárni, amelyek a bíróság előtti végrehajtási eljárás szabályaiban mutatkozó, előbb már említett hézagot kitölteni alkalmasak. A K. K. H. Ö. 40. §-ának a második és harmadik bekezdésében felvett és az 1923. évi VII. t.-c. 28. §-ának a rendelkezésével egyező szöveg szerint : «A községek (városok) által beszedett és azoknak pénztárában levő közadókat sem a helyhatóságnak, sem az államkincstárnak, sem az együttesen kezelt közadóknál érdekelt más hatóságnak (hivatalnak, testületnek, intézménynek) magánjogi tartozásaiért végrehajtás alá vonni 28. nem lehet. A második bekezdésben foglalt rendelkezés az állami pénztárak által beszedett és azok pénztáraiban levő közadók összegeire is vonatkozik». A most idézett szövegben azonban nincs rendelkezés arra az esetre, ha a közadót a szolgáltatásra kötelezett még be nem fizette. Ennek a kérdésnek elbírálásánál figyelembe kell venni, hogy a szolgáltatás közadó jellegét nem a beszedés, illetve befizetés ténye, hanem a követelés közjogi alapja, címe és célja adja meg. A közadóként fennálló követelés (közszolgáltatás) jellegének azt a következményét ugyanis, hogy a behajtása nem történhetik másként, mint közadók módjára, vagyis csakis a közigazgatási hatóságok előtti eljárás során, a vonatkozó szabályok éppen a közadó befizetésének az elmulasztása esetén szabják meg, nincs tehát elfogadható indoka annak, hogy a lefoglalhatóság szempontjából különbség tétessék a már beszedett és még behajtás előtt álló adókövetelés között, annak ellenére, hogy az alapjuk és rendeltetésük azonos. A közadónak bírói végrehajtás útján történt lefoglalása esetén ennek a foglalásnak hatályát nem is lehet biztosítottnak tekinteni, mert ez a bírósági intézkedés egyrészt a szolgáltatásra kötelezett fél elleni közigazgatási behajtást nem akasztja meg, másrészt a bírói letiltás a bíróságok és közigazgatási hatóságok között a lehetőleg elkerülendő hatásköri összeütközést vonja maga után. A Hatásköri Bíróságnak az ilyen esetekre vonatkozó döntései értelmében pedig az egyházi adó behajtására a közigazgatási végrehajtás szabályai az irányadók (pl. 1932. Hb. 46. sz.) és nincs befolyással a közigazgatási hatáskörre az sem, ha végrehajtási letiltás folytán a behajtásra kirendelt ügygondnok lép fel (1926. Hb. 51.), amiből az is következik, hogy a behajtásra kirendelendő ügygondnok bírói határozattal nem jogosítható fel sem arra, hogy a közadótartozás behajtását a rendes bíróság előtti peres eljárásban szorgalmazza, sem arra, hogy a követelésnek közadó módjára leendő behajtását és közadóként való kezelése helyett annak bírói letétbe helyezését az illetékes köz- igazgatási hatóságnál kérhesse. Az előadottakból tehát nyilvánvaló, hogy az egyházközségi adó, az egyházközség ellen magánjogi címen harmadik személyt megillető követelés kielégítésére bírói végrehajtás útján abban az esetben, ha az adószedésre jogosult egyház- község a törvényben bevett vallás gyakorlására alakult, le nem foglalható. Kelt a m. kir. Kúria közpolgári ügyekben alakított jogegységi tanácsának az 1937. évi június hó 11. napján tartott ülésében. Esztergom, 1937 augusztus 10.
