Circulares litterae dioecesanae anno 1946. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae

V.

18

felnőttre és fiatalra, tanultra és kevésbbé tanultra, mert Isten igéjét megvetik és mesékre térnek (2. Tim. 4, 4.). Ezért nincs igazság, nincs irgalom ; az átok és hazugság, a gyilkosság, lopás, házasságtörés eláradtak, és a vér a vért éri (Óz. 4, 1—2).

Nem is csodálhatjuk aztán, hogy a gonoszán felépülő világban (Ján. I. 5, 19) a harag gyermekei (Efez. 11, 3) lettünk. Pusztulás a sorsunk földiekben. Milliókért sírnak és milliók fohásza száll felénk. És még mi minden vár reánk!

Tudatában mindennek, Kedves Híveim, hívunk benneteket, egyéneket, családokat, házakat, községeket, városokat, plébániákat a fegyverszüneti határokon innét és túl a nagy magyar engesztelő mozgalomba. Emberi erő már nem elég, hogy felkeljünk és éljünk; hasztalan az ember iparkodása, ha nem járul hozzá Isten áldása. Amikor örvények és zátonyok közt haladunk, van dolga az evezőnek, de a természet- feletti segítség beiktatása elengedhetetlen. Jézus és Mária szivébe helyezzük minden reményünket, tőle kérjük és várjuk üdvünket, mint XIII. Leo pápa Annum Sacrum kezdetű apostoli körlevele mondja. De ennek előfeltétele az, hogy — amint a Mise- rentissimus apostoli körlevél kívánja ■— az isteni Szívnek annyi igazságtalanságért eleget tegyünk, magunkat áldozatul hozzuk Krisztusnak. A bűnöket megsirattuk; Isten akaratának adjuk át magunkat egészen és az isteni fölség tiszteletét, a megsértett királyi jogait szüntelen imádsággal, a gyötrelmek és nyomorúságok Istenért leendő elviselésével helyreállítani törekedjünk.

A sedani nagy vereség után a bűnbánó Franciaország Párisban a Vértanuk hegyén Jézus szentséges Szivének hatalmas bazilikát emelt. Mi, nyomorult magyarok nem emelhetünk az engesztelés céljára tüneményes szép bazilikát; legfeljebb a háború* tói elpusztult beláthatatlan templomsorunkat építhetjük újjá a legnagyobb erőfeszítések közepette az engesztelés szentegyházaiként is. De addig is minden hívő lelket, családot és meglévő templomunkat, kápolnánkat az engesztelés hajlékaivá alakítsuk, ahol a bűn bojtorjánjaival és csalánjaival szemben az engesztelés jegenyefái és mirtuszai teremnek és növekszenek (íz. 55, 13).

Örök példáink vannak az engesztelés terén : a mi Urunk Jézus Krisztus, aki Isten báránya lett és elvette a világ bűneit (Jan. 1, 29); nem áldozatot és ajándékot akart, de azt mondotta: íme jövök (Zsid. 10,5—7). Mint a fájdalmak férfia megutált, nyomorult és legutolsó az emberek között, betegségeinket viselte, fájdalmainkat hordozta ; megsebesítették gonoszságainkért, megroncsolták bűneinkért, a mi békességünkért van rajta a fenyíték; és az ő kékségével gyógyultunk meg. Az Úr ő rá tette mindnyájunk gonoszságát. Föláldozták, mert ő akarta. Halálra adta életét és sokak gonoszságait, bűnét ő viselte (Íz. 53, 3—7, 11—12). Eltörölte az ellenünk szóló, bizonyító végzés kéziratát, és elvevén azt, fölszegezé a keresztre (Kol. 2, 14). Sebével gyógyultunk meg. Krisztus is szenvedett értünk, példát hagyván nekünk, hogy az ő nyomdokait kövessük (Pét. 1. 2, 21, 24).

Krisztus a fej elszenvedte, amit szenvednie kellett. De, ha a fej kimerítette a szenvedések tengerét, hátra vannak még a Krisztus szenvedései a testben, mibennünk. Amit az egyik tag szenved, együtt szenvedi minden tag (Kor. I. 12, 26).

Mint az Atyától rendelt, Isten és emberek közt működő közvetítő és állandó közbenjáró áldozatot mutat be a bűnökért (Zsid. 5, 1). Önmagát áldozta fel bűneinkért. Ő a mi bűneinkért megölésre vitt bárány (íz. 53, 7). Egyszerre áldozattevő és áldozat. Végtelen megalázkodással helyettesítője volt az áldozatban az emberi nemnek és az Istennek járó tisztelet vísszaállítója. A megváltás művét ép azáltal vitte végbe, hogy az emberi nem helyett Istennek eleget tett és ezzel szerzett nekünk kegyelmet és üdvösséget. Amikor mi engesztelünk, a Megváltó lábanyomába állunk. Ahogy ő viselte bűneinket testében a keresztfán (Pt. I. 2, 24), adósságunkat lerótta, Isten haragját megengesztelte: mi is másokért helyettesekként eleget teszünk a megbántott isteni igazságosságnak. Itt is az elégtétel megszerzése nagy érdemeket is halmoz fel. Isten Krisztusban megbékélteté önmagával a világot és miránk bízta a megengesztelés igéjét (Kor. II. 5, 19).