Circulares litterae adioecesanae anno 1945. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae
XV.
Kedves Híveink! Az utóbbi években mi, a magyar püspöki kar, majd mindig azért szólottunk együttesen hozzátok, hogy az isteni és természeti törvény rendíthetetlen alapján állva rámutassunk a nemzetünk életében jelentkező hibákra és ezzel is segítsük az annyira kívánatos gyógyulást és kibontakozást. Most nagy tátongó és égő sebekhez nyúlunk és megértésteket, szívetek melegségét, hitetek tettekben kivirágzását, kezetek segítségét kérjük a „Magyar sebekért“. A hosszú és borzalmas világháború szomorú végkimenetele kimondhatatlan nyomort és szenvedést hozott a vér- és síralomvölggyé változtatott, nem is oly régen még tejjel-mézzel folyó „Kánaán“ helyébe. Szinte nincs földünkön, városon, falun és tanyán olyan család, amelynek — a háború irtózatos és romboló ekéje nyomán — közel, vagy távol friss sírhalma, özvegye, árvája, hadifoglya és foglya; Nyugatra erőszakoltja és megalázottja, vagy idegbetege, vagy rokkantja avagy teljes kifosztottja ne volna. Vannak családok, amelyeknek vállán ott látjuk a felsorolt kereszt-sornak szinte mindegyikét; fölöttük tehát még erősebben megnehezült az Úr keze (Kir. 1. 5., 6). Déván nak népünk életében hatalmas, nagy szenvedő tömbök, rétegek, amelyek roskadozva hordozzák velünk együtt a keresztek sokaságát is és emellett szüntelen érzik a nélkülözések nálunk eleddig ismeretlen gyötrelmeit is. Ép ezekre kívánjuk ráirányítani, Kedves Híveink, figyelmeteket azért, hogy a tengernyi fájdalom, szenvedés és keserűség necsak nagy, szenvedő sorsközösséget teremtsen népünk körében, hanem az mint élő szeretet — munka — közösség a segítés terén is jelentkezzék. 1241. tele nehéz volt, 1526—1686. közt minden tél gyötrelmes tél, de 1946. tele keserves elsőbbséggel felülhaladja mindvalahányát. Ez a tél a test ruhátlanságát, a hajlék hidegét és az élelem vészes hiányát hozta népünk százezreinek. Éhséget és ínséget bocsátott ránk az Úr, mondhatjuk az írás (Móz. V. 28, 20) szavával. Az éhezést bírja az erős ember akár napokon keresztül; de nem bírja az öreg, a csecsemő, a gyermek. És hol van ma már az erősek ereje is? Hosszú hónapokon keresztül a gyötrelmes szenvedés után jön az elsorvadás, letörés, betegség, koporsó. Az egyéni és családi sorsokban az amúgy is vékony nemzeti élet nagymérvű pusztulása lesz a nyomorúság gyilkos kísérete. Máris erősen fogynak az élők városai, nőnek, félelmetesen terebélyesednek a temetők. Ezt testvér a testvérnél, hívő a hívőnél, honfi a honfinál — ha van még szent kapocs a gyűlölettől és bűntől elgyalázott földön — tétlenül, részvétlenül nem nézheti.
