Circulares litterae adioecesanae anno 1944. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae

II.

10

ezek, mint az evilági, a földi értékek! Nincsenek múlandóságra kárhoztatva, mint amazok, hanem arra szolgálnak, hogy általuk már itt a földön előkészítsük, sőt megkezdjük mindig boldog örökkévalóságunkat.

Az örökkévaló értékek közül az Isten és a lélek az élet adottságai. Isten nélkül semmi sincs; a lelket pedig Ő gondolta ki és teremtette jóságának jeleként; azért élhetünk emberi élelet, mert létünk első pillanatában megajándékozott vele a teremtő Úristen. A kegj’elmi élet is Isten ajándéka elsősorban, de ebben már lényeges szerepet kapunk mi is, mert szabadakaratunk egyrészt távol tarthatja magától a megszentelő kegyelem Isten-kapcsolatát, de másrészt teljes odaadással ki is építheti azt, és mindent megtehet, hogy az örökkévalóságba átmentse legnagyobb értékeként.

Amikor, Kedves Híveim, a megszentelő kegyelem életéről gondolkozunk, önkéntelenül az ember teremtés utáni állapota jut eszünkbe. Milyen boldogság, és mennyire emberi méltóságunk kiemelése volt, hogy ősszüleink a teremtő Istennel bensőséges gyermeki kapcsolatban élhettek. Az ősembert felületes, hamisan tudományosnak nevezett művek elvadult, szinte állati sorban élő teremtménynek írják le sokszor, és önkényes elképzelésük mintájára ilyennek is ábrázolják. Lehet, hogy az ember mélyre süllyedt a bűnbeesés után és Isten büntetése n}'omán, de az ártatlanság állapotában testi erőinek teljes birtokában, szellemi képességeinek csodás kifejtésével valóban a teremtés koronája, lelki kiválóságánál fogva pedig Isten gyermeke volt. Az „elveszett paradicsom“-ot azért sírja vissza állandóan mint kívánatos állapotot az emberiség.

A bűnbeesés nem evilági következményei miatt volt oly keserves az emberiségre nézve. A halál, a földi életnek ez a megtörése ugyan mindig az emberi élet egyik legnagyobb vesztesége marad. A testi egészség folytonos veszélyben forgása is kereszthordozássá teheti az életet. A gondok emésztő terhe, a gonoszság és a rosszakaratú emberek ártó belenyúlása életünkbe ráncokat vés homlokunkra, és aggodalommal tölti el életünket. De az igazi törést, a pótolhatatlan veszteséget és a lélek lesújtottságát valójában az Isten-kapcsolat megszakadása okozza. Istennel a halál — ha keserves is — csak kapu, amelyen át végső célunkhoz jutunk. A szenvedés Istennel engesztelő szeretetünk bizonysága lehet. A gond és gonoszság csak még jobban Istenhez símulóbbá teszi az embertj ha megvannak hozzá kapcsolatai. Igazán szerencsétlenné az Islen-gyermeki kapcsolat meglazulása és megszűnése teszi az embert. A földet egyrészt minden erőfeszítése ellenére sem teheti mennyországgá ; magából pedig kivetette azt a csodás erőt — az Istent —, aki a siralomvölgy szenvedéseit elviselhetővé tehetné, és egy boldog örökélet útjait egyengethetné.

Ez teszi érthetővé, hogy az Úristen nem sokat törődik az áteredő bűn következtében megvont földi javak helyreállításával, de az elveszett kegyelmi élet visszaadására a maga részéről mindent megtett. Az első embernek és az emberiségnek megbüntetése azt a célt is szolgálta, hogy visszatérítse Ahhoz, akit elhagyott. A törvény vaskeménynek látszó kereteit is azért rakta az emberre, mert a célt néző szeretettel irányítani akarta, és célja elérésére segíteni. Tanításának hirdetőit sem azért rendelte, hogy az emberiség földi kényelmét és boldogulását biztosítsák, hanem azért, hogy boldogtalansága forrásának tudatára ébresszék. Végül még egyszülött Fiát is elküldte, hogy az örök értékek egyik legfőbbjét, a megszentelő kegyelmet visszaszerezze és az önmagát adó áldozat gyümölcseként az egész emberiség számára lehetővé tegye az Isten-kapcsolat újjáépítését.