Circulares litterae adioecesanae anno 1944. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae
II.
11 A megszentelő kegyelem úgy kap helyet lelkűnkben, Kedves Híveim, hogy elgördíti abból a legnagyobb akadályt, a bűnt. A kegyelmi élet alapfeltétele az elfordulás a bűntől. A kegyelem napja nem tűri meg a bűn sötét éjét. Ezt jelzi a keresztség előkészítő szertartása, amikor a keresztelésre várónak határozottan ki kell jelentenie: „Ellene mondok az ördögnek és minden cselekedeteinek!“ Isten-közelségbe nem kerülhet Isten ellensége. Az Úristen nem gyönge ember, aki sokszor ellenségei társaságát is kénytelen tűrni. Az égi király közelébe nem mehet akárki. „Hogy jöttél ide be menyegzői ruha nélkül?“ — kérdezi az evangéliumi példabeszéd királya. (Máté 22, 12.) De nemcsak felelősségi-e vonja vendégét, hanem meg is mutatja azt a nagy lelki szakadékot, amely közte és a belolakodó közt van. Azt parancsolja szolgáinak : „Megkötözvén kezét és lábát, vessétek őt a külső sötétségre; ott sírás lesz és fogak csikorgatása.“ (Máté 22,13). De a megszentelő kegyelem nemcsak a súlyos bűnöktől mentes lelkületet jelenti. Ez csak hiány volna; bár mindenesetre magában is érték, de mégis kevés Istennel szemben, aki egész életünk Ura. Nemcsak ellenmondás kell a bűnnel szemben, hanem — ismét a keresztelés szertartása szerint — a hívő lélek odaadó ragaszkodása Istenhez. Alapvetően fontos, hogy megtegyük, amit a keresztelő mond: „Vedd a fehér ruhát, és vidd mocsoktalanul a mi Urunk Jézus Krisztus itélőszéke elé, hogy megnyerd az örök életet.“ De nem kevésbbé fontos Szent Pál sürgetése : „Újuljatok meg lelketekben és elmétekben ; öltsétek magatokra az új embert, aki Isten képére teremtetett igaznak és szentnek.“ (Ef., 4. 23.) A megszentelő kegyelem új életet jelent a lélek számára, amely Isten természetfölötti benső életét utánozza. Ez az élet: világosság, amely Isten minél alaposabb megismerésére törekszik, és egyúttal az akarat Istenhez vonzódása is az egyre jobban elmélyülő szeretetben. Ennek kell betöltenie azt az üdvös hiányt, amelyet a bűnök gyökeres kiirtása hagyott a lelkűnkben, mert a Krisztus követésének szerzője szerint az Úr oda árasztja áldását, ahol üres edényeket talál. (III., 39, 3). A megszentelő kegyelemnek ez az élete csodás hatással van lelkünkre. Isten barátjává leszünk általa, aki Szent János tanúsága szerint (Ján., 15, 14.) már nem mond bennünket szolgáknak, hanem barátainak. Az ilyen lélekben valóban megtalálható az az Istenre hangoltság, az érdekeknek és a világ nézésének az a teljes közössége, amely az igazi barátságokat jellemzi. De itt nem fejeződik be hatása. A kegyelmi életet élő ember Isten fogadott fia, mert az Ige „mindazoknak, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek...“ (Ján., 1, 12.) Isten gyermekének lenni az emberi élet legnagyobb megtisztelése, mert a legbensőbb együvétartozást jelenti az Úrral. Az Isten-gyermek arra van hivatva, hogy teljesen a Szentháromság tulajdonává, templomává legyen. Arról, aki Istent gyermeki szeretettel szereti — és a megszentelő kegyelem kapcsolata ezt jelenti — mondja Jézus, hogy az Atya is szeretni fogja; hozzá mennek és lakóhelyet készitenek nála. (Ján., 14, 23.) Isten maga válik a lélek mindent betöltő tartalmává és élete központjává. A kegyelmi élet az isteni szépség egy sugara, amely az égből árad a lélekre, azt az isteni természet részesévé teszi és legbensőbb mélyéig oly kedves fénnyel tölti be, hogy Isten maga is gyönyörködik benne és szeretetre gyullad iránta. Nem csoda, hogy az ilyen ember a menny örököse és az Úr Krisztus örököslársa. Az ilyennél a földi élet valóban az, aminek lennie kell : a boldog örökkévalóság megkezdése. -Elet, amely szenvedéseken és megpróbáltatásokon át, de egyenes vonalban tör az örökkévaló Isten felé, és el is éri majd célját. Azért az, Kedves Híveim, aki keresztsége óta megőrizte magában a megszentelő kegyelmet; aki nem mocskolta be súlyos bűnnel a keresztségi ártatlan2*
