Circulares litterae dioecesanae anno 1943. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae

II.

Krisztus egész élete így válik áldozattá; és erre az életáldozatra halála teszi a koronát. Szűkkeblűséghez szokott emberi gondolkodásunk fel sem tudja mérni azokat az értékeket, amelyek együttvéve Krisztus élefáldozatát jelentik.

Ennek a komoly megilletődöttséget keltő életnek azonban, Kedves Híveim, a mélységes tisztelet mellett nagy tanulsága van a mi életünk számára is. Krisztus az ő követőitől is áldozatot követel. A kereszt, amellyel olyan gyakran megjelölik magukat hívei és amely életfelfogásuk jelképe lett, azt jelenti, hogy az emberiség új életirányt vállaló tömegekkel, áldozatot hozni tudó embermilliókkal lett gazdagabb.

Azelőtt is előfordult, hogy emberek feláldozták magukat Istenért, embertársaikért vagy hazájukért, de csak ritkán, úgyhogy ez áldozatok hőseit a késő nemzedékek is magasztalásra méltóknak találták. Ilyen áldozat azonban rendkívüli jelenség volt, amelyet csak rendkívüli emberek tudtak meghozni. Az Úr Krisztussal az áldozat szelleme általánossá vált. Már nemcsak a legkiválóbbaktól várhatjuk azt, hanem mindenkitől megköveteljük, hiányát pedig rossz néven vesszük, és a legnagyobb mértékben elitéljük. Amint Krisztus megváltói életének csúcspontja a legnagyobb áldozat eszköze, a szent kereszt, amint a templomnak tiszteletre legméltóbb pontja a keresztáldozat megismétlésére szolgáló oltár, amint liturgikus életünk középpontja és legértékesebb drágaköve a Krisztus kereszt- áldozatát megújító szentmise-áldozat: a keresztény életet élő ember sem képzelhető el áldozatvállalás nélkül.

Ne gondoljuk azt, Kedves Híveim, hogy a vértanuk kora lejárt. Minden század, minden nép és nemzedék kitermeli a maga vértanúit, az áldozathozás nemeslelkű embereit. E tekintetben minden ember többször is választás elé kerül életében. Ezek az élet legnagyobb jelentőségű percei és csúcspontjai: a többi mind körülöttük csoportosul.

Akárhányszor áldozatot kell hoznunk Istenért és saját lelkűnkért. Nemcsak a gazdag ifjúnak szól a krisztusi ige: Menj, add el amid van és kövess engem (Máté, 19, 21.), hanem mindnyájunknak; és ennek teljesítése vagy megtagadása adja lelkünk értékét vagy értéktelenségét. A mai világban — de legyünk őszinték, máskor is úgy volt — minduntalan oda áll valaki vagy valami Isten mellé, önmagát kínálgatja és olyan választásra noszogat, aminek vége az Istentől elpártolás lenne. Ma is előfordul és talán lesz idő, amikor még inkább megtörténhetik, hogy rá akarják kényszeríteni az embert Isten elhagyására. Hol nérói erőszakkal, rombolással, elhurcolással vagy kivégzéssel, hol a hitehagyott Julián módszereivel, csöndes elnyomással, az iskolai hitoktatás megvonásával, nyomdák bezárásával, szerzetescsaládok szétszórásával, egyéni életek létfeltételeinek megvonásával, az érvényesülés lehetetlenné tételével, csöndes kiközösítéssel. Isten gyermekeinek ezt is állniok kell.

Istennek legyen hála, nekünk még nem kell a szülőkről, otthonról, vagyonról, szabadságról, tiszteletről és becsületről, egészségről, kitervezett hivatásról, vagy az életről lemondanunk; de azt tudjuk, hogy amennyiben ilyen válaszút elé állíttatnánk, az áldozatot nekünk is meg kellene hoznunk, mert ahol a leg- nagyobbról van szó, mindent mernünk és minden áldozatot vállalnunk kell.

Lehet, sőt szinte kikerülhetetlen, hogy a földön egy sorsban élő embertársainkért is áldozatot kell vállalnunk. Minden ember érték, mert halhatlan lélek élteti, irányítja és tör benne Isten felé. Az emberek kiméletlénsége, a minden mértéket felülmúlni képes önzés akárhányszor szembekerül az embertestvérek legkomolyabb életérdekeivel. A Krisztus nyomán járó keresztény ilyenkor is a