Circulares litterae dioecesanae anno 1942. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae
II.
II Kedves Híveim! Az évek óta tartó háború elkerülhetetlen hatása gyanánt gazdasági téren nagy- áldozatokat kell elviselnie mindenkinek. Nemcsak a harcban álló nemzeteknek kell sok mindenről lemondaniok és komoly önmegtagadásokat vállalniok, hanem azoknak is, amelyek többé-kevésbbé távol vannak a háború közvetlen pusztításaitól. E helyzet közeli megváltozásában nem bízhatunk, mert arra kell számítanunk, hogy még a háború után is nagy áldozatokra és erőfeszítésekre lesz szükség. A gazdasági leromlás azonban nem a legfőbb baja a háborús időknek. Sokkal nagyobi) az a veszély, amely az emberek lelkületét fenyegeti. A baj, a nélkülözés és a sötét jövő sok embert kislelküvé tesz. Elvesztik reményüket, nem bíznak önmagukban és nem mernek Istenre és az O gondviselésére építeni. A jelen elkeseríti, a jövő elbúsítja, sőt kétségbeejti őket. Mindennek vége, minden elveszett, nem érdemes élni! — ez a felfogásuk, melytől nem tudnak szabadulni. Másokban viszont az önzés burjánzik föl ijesztő mértékben. Lemondani semmiről sem akarnak, az áldozatoktól idegenkednek és ezért túlteszik magukat nemcsak az illendőségen, hanem a törvényen is. Sőt még az Isten parancsolta felebaráti szeretetet is megtagadják, ha egyéni érdekeikről van szó. Nemcsak hogy nem törődnek mások nélkülözéseivel, hanem még okává is válnak, csak azért, hogy önmaguk kényelmét, kielégülését biztosítsák és az áldozatoktól mentesüljenek. Ismét másokat vakmerő, mindent kockáztató lelkületre ösztökélnek a nehéz idők. Úgyse tudjuk, hogy mit hoz a sorsunk, hát vessük magunkat az élet élvezeteibe, csikarjuk ki a sikereket mindenáron — mondják. Már a földön is rossz vége lehet e felfogásnak és még inkább Isten előtt, aki az élet Ura; de ezzel nem törődnek. Az ilyen reménye vesztett: kislelkü, önző és vakmerő élet nagy veszedelmeket hordoz magában. A kislelkü ember félelme lavinaszerűen nőhet egész a kétségbeesésig. A bizakodó reménv még a hajótöröttnek is erőt ad; a félő ember abbahagyja a küzdelmet és gyáván föladja a harcot. Bölcsen állapítja meg a közmondás, hogy aki nem halad, lemarad. A kislelkü is egy helyben topog és szegényedik. Végül aztán, erői fogytával, valóban eléri őt az, amitől rettegett: az összeomlás. A kislelkűség ugyanis összetöri az ember akarását és gátat emel Isten fölvilágosítani és erősíteni akaró kegyelme elé. Az önzés lelkülete viszont a földiekbe való teljes elmerülést jelenti. Aki azonban a földiekkel töltekezik, érzéketlen marad nemcsak az égiekkel, hanem minden nemes és 2
