Circulares litterae dioecesanae anno 1942. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae

II.

8

nagy gondolattal szemben is. Az ilyen ember elfojtja magában a nemes törekvéseket, de nincs érzéke aziránt sem, hogy azokat másokban értékelje és megbecsülje.

Az elbizakodott vakmerőség pedig kockára tesz mindent. Könnyelmű és bűnös életét Isten irgalmával takargatja és mentegeti. Vakmerőén beleveti magát a veszedelmekbe és nem gondol arra, hogy aki a veszedelmet keresi, előbb-utóbb elvész benne. Elhalványul előtte Isten végtelen bölcsesége, szentsége és igazságossága. Azt hiszi, hogy észrevétlenül cl tud surranni szeme előtt, vagy valamilyen csodálatos módon nem hívja ki magával szemben Isten Ítéletét.

Ha egy nemzet életében csak kevés ilyen kislelkű, önző és könnyelműen vakmerő ember akad, könnyen kiheveri. Az egyéni és közéletet komoly alapokra építő többség pótolja azt, ami azokból hiányzik. De ha sok ilyen reménytvesztett, vagy a természetfeletti reményt eltorzító ember akad, vagy jut a nemzet életében vezetőszerepre, aláaknázzák és belülről lazítják annak tartóerejét és szilárdságát. A nemzet egyénekből tevődik össze és ezért a lelki ragály nemcsak az egyeseket mételyezi meg, hanem az összességnek is veszedelmére válik, sőt romlását okozza.

Azért az egyén életében éppúgy, mint a nemzetében szükség van e téves lelkűiét orvoslására, a keresztény reményre és gyümölcsére, a lelki erőre.

Ez a remény teszi világossá azt, hogy Isten az egyén és a nemzet életét nem játéklabdának szánta. Nem szánta értelmetlen komédiának, melyet az emberek lejátszanak és amikor lelépnek az élet színpadáról, vége mindennek; kérészéletű dicséret vagy gáncs után eltemet mindent a múlandóság homokrétege. Ez a remény teszi élővé azt a tudatot, hogy Isten az egyént az örökkévaló világ rendjébe állította és a nemzetet is arra rendelte, hogy értékeivel, építő és védő munkájával ezt az örökkévaló örökséget ápolja tagjaiban. Ez a remény teszi meggyőződéssé, hogy életünk feladat, melyet küzdelemmel bár, de meg kell oldani, ha az örök életen át boldogok akarunk lenni.

A keresztény remény képesít arra, hogy vágyakozni merjünk az ilyen, örökkévalóságba belenövő élet után. Lehetővé teszi, hogy megkívánjuk és ellenállhatatlan erővel vágyódjunk a megismert és megszeretett örök értékek után. De ez teszi lehetővé a bizalmat is, hogy nem álomképeket kergetünk és nem hajszolunk elérhetetlen jókat. Küzdelmünket Istenre alapozza; Arra, aki a multat, a jelent és a jövőt egyaránt betölti és át tudja menteni azokat az értékeket, melyeket nagylelkű munkával gyűjtöttünk.

Keresztén)! reménységünk alapja Isten (Zsolt. 13, 6), aki az emberi életet nagyvonalúan kitervezte, ezt az Isten elgondolta életet kívánatossá teszi és kimondhatatlan hűségével arra képesít, hogy szándékának megfelelően élhessük. Mint minden isteni erény, ez is Tőle származik, Reá alapozódik, de Reá is irányul. Az Isten nélküli remény, vagy az 0 akaratával szembeszálló vakmerősködés sajnálatos önáltatás és semmiesetre sem komoly, mert minden Isten nélkül építő ember és nemzet műve előbb-utóbb légvárként összeomlik. (Péld. 10, 28.)

De Isten ösztönzője is reménykedő életünknek, hiszen a világtörténelem legcsodá- sabb alakjában, az Úr Krisztusban, élő példát mutatott reménykedő lelkületűnk számára.

Az Ur Krisztus emberségében istenséget hordozott; istensége az emberséggel egyesült. Ezzel kézzelfoghatóan megmutatta, hogy az isteni elem nemcsak mint teremtő, hanem mint szeretettel és szinte testvéri módon segítő erő is belépett az ember világába. A világ és az emberi élet ezzel új értelmet kapott. Arra nyert ösztönzést, hogy ne elégedjék meg azzal, amit magában és maga körül lát, hiszen élete a jelen világon túl az örökkévaló. Istenhez egész közel álló világba torkollik.

De az Istenember egész élete nemcsak hirdette, hanem be is mutatta, hogy mikép kell a reménykedő embernek viselkednie. Munkája végzésében megnemértés kíséri, ellenségei gáncsolják, testi és lelki szenvedések zúdulnak Rá és mégis a megdicsőülés