Circulares litterae dioecesanae anno 1941. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae

II.

II

Kedves Híveim!

Válságos időket élünk. Ez a megállapításunk és felsóhajtásunk, úgy érezzük, most nemcsak üres panaszkodás. Máskor is nyögtük ugyan az élet terhét, amelyet az áteredő bűn rakott vállainkra és saját bűneink tettek még nehezebbé, de ma különösen is meg kell állapítanunk, hogy alig lélekzetnyi szünet után ismét a megpróbáltatások vihara zúdult az emberekre és nemzetekre.

A nagy erők küzdelmében érzi az ember legjobban kicsiségét. Amikor a természet hatalmas erői viaskodnak fejünk felett, vagy nyugtalankodnak lábunk alatt, félve húzódunk födél alá, vagy menekülünk, amerre szemünk lát. Most a hozzánk még közelebb fekvő erők indultak meg: embertestvéreink állnak szemben egymással engesztelhetetlen, öldöklő harcban. Nemcsak százakon, nemcsak ezreken, nemcsak milliókon, hanem idestova egész Európán, sőt az egész világon végigszánt a háború vihara. A mi hazánkat, legyen érte hála mennyei Atyánknak, még megkímélte a pusztítás. De amikor mindenfelé tűz tombol, sohasem tudhatjuk, hogy mely percben csap át hozzánk is a vész. Es ha nem is csapna át, jól sejtjük, hogy nem vonhatjuk ki magunkat az emberiség közös sorsa, közös nyomorúsága, a háború mindenkit elérő hatása alól.

Nem csoda, ha az ilyen időkben sok emberen és sok nemzeten erőt vesz a kis- lelkűség. Elhagyottnak és tehetetlennek érzi magát, életét pedig értelmetlen kínlódásnak gondolja. A következménye az, hogy az ilyen sötéten látó ember vagy nemzet szinte megbénul és idegen erők játéklabdájává válik. El ugyan, de nem azzal a lüktető élettel, amely tele van tervekkel, megújuló nekikezdésekkei, kitartó munkával és komoly eredményekkel. Vagy átcsap az ellenkező végletbe. Az élet úgyis bizonytalan, mondja, azért éljük ki egészen. Próbáljunk szerencsét, ha mindjárt kockára teszünk is minden eddig megszerzett emberi értéket.

Egyik felfogás sem helyes. A katolikus ember számára az élet, bármilyen körülmények közt játszódjék le, komoly, de egyúttal vigasztaló feladat. Komoly, mert tudja, hogy rövid földi élete az örök élet kiérdemlője és előkészítője. De vigasztaló is, mert meg van győződve arról, hogy törekvésében nincs magára hagyatva, hanem az isteni gondviselés mindenható ereje segíti.

Amikor a növekvő nehézségek szinte megbénítanak, vagy arra ösztönöznek, hogy kislelkűen mindent odadobjunk, ennek az isteni gondviselésnek vigasztaló igazságát kell újra meg újra átgondolnunk.

De nem üres szó és áltatás csak a gondviselés, amellyel bíztatjuk és vigasztaljuk magunkat, hogy valamikép mégis elbírjuk nyomorúságos életünket? Fontos, hogy szembenézzünk e kérdéssel, mert a nehéz időkben különösen is törhetetlen alapra van szükségünk, hogy nyugodtan ráépíthessük megpróbáltatásoknak kitett életsorsunkat. Hatoljunk azért a gondviselés igazságának mélyébe, hogy a legnehezebb időkre is szilárd kitartást és életkedvet meríthessünk belőle.