Circulares litterae dioecesanae anno 1932. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae
II.
II Tisztelendő Testvérek! Kedves Híveim! A nagy böjti időszak napról-napra közelebb visz bennünket a Golgota keresztjéhez, hogy az évenként megismétlődő nagy és isteni jelenet: Krisztus a szent kereszt fáján, teljes erejével álljon előttünk. Minden esztendőben átéli érző szívünk Krisztus keserves kínszenvedését; a keresztfához megyünk a szent Szűzzel, a jámbor asszonyokkal, szent János apostollal és Krisztus minden együttérző tanítványával. Ámbár körülöttünk s a népek nagy tömegében felhallatszik a szenvedő Krisztus ellen egy-egy „feszítsd meg!“, mi annál nagyobb részvéttel és együttérzéssel járjuk a kereszt királyi útját a szenvedő Üdvözítővel. Még magasztosabbá válik azonban keresztjárásunk a mostani időkben, mikor nemcsak a keresztfához megyünk, nemcsak üres vállal járjuk a keresztutat, hanem magunk is vállunkra vesszük kisebb-nagyobb, óh sokszor nagyon is súlyos keresztünket, hogy necsak jámbor nézői, de résztvevői is legyünk a krisztusi nagy útnak. A láthatatlan keresztek egész erdejével járunk, kicsinyek, nagyok, előkelők és névtelenek s a keresztet hordozók csapata napról-napra nagyobb és számosabb lesz. Meggörnyedünk a kereszt súlya alatt, de az, ki előttünk viszi keresztjét, erőt sugároz belénk példájával s ime az ő keresztje erősségünkké és oktató példánkká válik, mihelyt isteni hordozójának személyét magunk elé idézzük, ki szent Pál szerint az „előtte level öröm helyett elszenvedte a keresztet, megveté a gyalázatot“.1 A szenvedő Krisztus mellett nem lehet ideál, eszménykép egy vigadó, folyton örömmel telt egyház, mert az egyház Krisztus életét folytatja a földön, az egyház Krisztus titokzatos teste, márpedig ha Krisztus valódi testét véresre tépték a szenvedések, mi, művének folytatói, nem maradhatunk el az isteni Mester példaképétől. Vagy elfajzott fiák vagyunk-e, akik annyira irtózunk a nehézségektől, mikor királyunk, atyánk „megalázta magát, engedelmes lévén mindhalálig, éspedig kereszthaláláig“.2 De hiszen a szenvedést úgy sem kerülhetjük el! Ez a világnak, a történelemnek, a létnek és haladásnak kikerülhetetlen eszköze. Lépcső a szenvedések keresztje, melyen mindig magasabbra juthatunk fel. A krisztusi kereszt azért van a világon, hogy az ember tudja azt utánozni, hogyha kell, tudjon ő is keresztrefeszített lenni éspedig haszonnal, mint ahogy a krisztusi kereszt is a legdrágább termést hozta. A szenvedés keresztje azért vanj hogy rajta megszülessék a több lélek, a több ember és flnomultabb, magasabbrendű érték. Vájjon a nagy emberek, szentek és nem szentek, az irodalom és művészet nagyjai, nem szenvedtek-e“? A szenvedés az a szikla, melyen minden nagyság felépül. Az egyén éppúgy, mint egy nemzet, egy kor éppúgy, mint az összes korok, a múlt és a jelen, minden emelkedés, lendülés, a szenvedés alapján fejlődik, magasodik, izmosul. A szenvedés tűz, mely tisztít, edz, szemetet, kivetni valót éget el s felszínre hozza a salak alól az értékeket; 1 Zsid. 12, 2. * Filipp. 2, 8. A keresztben erő és győzelem rejlik.
