Circulares litterae dioecesanae anno 1931. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae
Krisztusban Szeretett Híveink!
6 pápa — legalább ezentúl minden erőfeszítéssel oda kell hatni, hogy a termelt javak csak méltányosan halmozódjanak a birtokosoknál, ellenben bőségesen jussanak a munkásoknak. Nem hogy ezek a munkát abba hagyják, mert az ember munkára van teremtve, mint a madár repülésre, hanem hogy családi vagyonkát megtakaríthassanak, azt okos kezeléssel szaporítsák, így a családi terheket könnyebben és kisebb gonddal viselhessék és a lét bizonytalanságából, a valódi proletár-sorsból, szabadulva nem csak az élet viszontagságaival megkiizdhessenek, hanem az a vigasztalásuk is legyen, hogy haláluk után övéikről valahogyan gondoskodtak.“1 Az egyéni és családi megelégedést biztosító ezen gazdasági berendezkedésre annál inkább kell törekedni, mivel a két kezük munkájából élő embereknek száma ma már oly nagy, hogy az ő megfelelő elhelyezkedésük az egész emberiség békés fejlődésének föltétele. De ezt a kívánatos célt, amelynek irányában a munkáskérdés üdvös megoldásának s a szabad családok tömegének reményét a pápa megcsillogtatja, csak az esetben lehetne elérni, ha a magántulajdon nélkül szűkölködő munkásosztály megélhetésének forrása, a munkabér, az igazság és méltányosság isteni szabályai szerint lesz rendezve. Semmikép sem lehet helyeselni keresztény vallásos szempontból azt a fölfogást, mely a munkás bérét kizárólag a kereslet és kínálat szabályai szerint kívánja megállapítani mint az élettelen anyagi javak árát. Az emberi munka nem oly portéka, mint a föld holt értéke, hanem annak erkölcsi jelentősége és becse van, melyet az ember méltósága és Isten rendelése szab meg. A munka nem lehet egyszerűen cseretárgy, mint az arany vagy ezüst, mert annak az emberi lélek ad különleges jelleget s azért minden drágaságnál előbbre való és nagyobb figyelmet érdemel. A munka az emberiség túlnyomó nagy részének egyetlen megélhetési forrása s ép azért megkülönböztetett tiszteletet és megbecsülést joggal követel. A munka nemcsak a munkás egyéni megélhetésének föltétele, hanem hitvesek és gyermekek sok-sok milliójának éltető forrása s azért az egyház fölfogása értelmében nem kizárólag üzleti elvek alapján bírálandó el, hanem mint Isten előtt egyenlő értékű emberek komoly megállapodásának és hűségének védelme alá helyezett szent szövetség. Ebből az emelkedett fölfogásból az következik, hogy a munkabér megállapítása nem történhetik egyoldalú tőkeérdek szerint, hanem amint a munkás kötelessége hitvesi és atyai hivatásának megfelelni, úgy a munkaszerződés is csak az esetben bir vallási tekintetből kifogástalan jelleggel s élvezi az erkölcs és jog minden védelmét, ha számol a munkásnak nemcsak fizikai, hanem erkölcsi kötelességeivel is. Ezért mondja a Szentatya, hogy „a munkás és családja életfenntartásához elégséges munkabér illeti meg a munkást. Tehát mindenképen azon kell lenni, hogy a családapák munkabére az egész háztartás költségeit fedez1 Quadragesimo anno.
