Circulares literae dioecesanae anno 1918. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
II.
27 De mint minden bajra, Kedves Híveim, úgy leginkább a háború ütötte fájó és legfájóbb sebekre is csak a vallás nyújthat igazi gyógyírt. Csak Isten és az ő szent vallása változtathatja a szenvedés töviseit lelki örömök rózsáivá. A földi szenvedések rejtélyét, mellyel a legrégibb időktől kezdve napjainkig a legnagyobb elmék oly sokat foglalkoztak, csak Krisztus Urunk tudta megoldani. Amazok a művészeteket, vagy az öngyilkosságot ajánlották a szenvedőnek „orvosságul“; s még az ószövetségi szent könyvek is Jobbal együtt tanácstalanul állanak a kérdés előtt: miért és mi végett a sok szenvedés az ember életében? Krisztus Urunk nemcsak bevilágított, hanem le is szállott maga a földi szenvedések és a halál örvényeibe. Krisztus keresztje felfedi a szenvedések okát, mely nem más, mint a bűn, és a szenvedések célját, mely a vezeklés és javulás. Isten, a mi égi nevelőnk és orvosunk csakis ezért engedi reánk a szenvedéseket; enélkül a háborút sem engedte volna meg. Krisztus kínszenvedése óta a szenvedés a tanítvány megoldandó feladatai közé tartozik: mert „a tanítvány nem igényelhet jobb sorsot a mesternél“ ;* „aki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét és kövessen engem.“1 2 Sőt az emberi szenvedést Krisztus keresztje, e „magasra emelt jel a nemzetek között“3 a megdicsőülés fényében ragyogtatja; mert miként Krisztus a gyalázat fáját az üdv és győzelem jelévé avatta, úgy az emberi szenvedésből is üdv és végső győzelem, a világ feletti győzelem fakad. De ez igéket csak az igaz keresztény érti meg, 1 Máté 10, 94. 2 Máté 16, 24. 3 íz. 5, 26. mert „a kereszt a kárhozandók előtt ostobaság — azoknak azonban, kik üdvözölnek, Isten ereje és bölcsesége!“1 Krisztus Urunk a szenvedő emberiség töviskoszorúval koronázott királya. Babér- koszorúval már sok művészt és hőst koszorúztak meg ; aranykorona is sok király és császár homlokát ékítette : töviskoszorú azonban csak egynek fejét koronázta, Jézus Krisztusnak, a „fájdalmak emberének,“2 a szenvedés királyának fejét. De töviskoszorúzott feje vércseppjeinek rubinjaival meghatóbb és vonzóbb a föld minden szépségénél és meg is hódi tóttá a föld legnemesebbjeinek szivét. Bár lelkesítő költői és művészi vonásokban is gazdag a mi szent hitünk, gazdagabb, mint a világi költészet és művészet, lényegileg mégis — mint magyar neve „kereszténység“ is mutatja — a kereszt vallása; főereje ugyanis abban rejlik, hogy a megpróbáltatások súlya alatt görnyedő emberi nemet felemeli és vigasztalja s a keresztből fakadó erővel képessé teszi minden szenvedés elviselésére. A keresztény vallás kivált ily nagy csapás alatt és után, minő a világháború, fejtheti ki bámulatosan isteni erejét. A háború egyik nagy tanulsága — mint XV. Benedek pápa is karácsonyi beszédében inti a világot — az Istenhez való visszatérés legyen, mert „a jelenkor borzalmai addig véget nem érnek, mig az emberek vissza nem térnek Istenhez!“ Mi ugyan Istent-tisztelő, Krisztust-hivő népek voltunk a háború előtt és alatt is. Fejedelmeink Isten nevében küldték csatába seregeiket. Boldogult királyunk, I. Ferenc József Jézus szentséges Szivének és a Szeplőtelen Szűzanyának ajánlotta 1 1. Kor. 1, 18. 2 íz. 63, 3. 4
