Circulares literae dioecesanae anno 1917. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
II.
28 A nagybőjti szent időszak az odaadó szeretet és áldozatkészség nagy müvének emlékét idézi fel bennünk s minket az áldozatos szeretet útján ennek néminemű viszonzására sarkal. Az oltár képeit a keresztes lepel borítja, hogy az isteni szeretet ezen emléknapjaiban a kereszt legyen az uralkodó égitest, ez legyen gondolkodásunknak és cselekvésünknek életszabálya. Máskor életünknek derűs egén talán kevésbbé vettük észre ezen fényes napot, nem sok hajlandóságot éreztünk ezen életszabály követésére. De most maga az imádandó Gondviselés úgy intézte sorsunkat, hogy a háború ködös borúja a kereszt világosságára irányítja tekintetünket s életünk minden vonatkozása telve van keresztes útmutatókkal. Szinte azt lehet mondani, hogy nem is mi megyünk a keresztfához, hanem minden útunk keresztút s minden léptünkben a kereszt áll elénk. Akik nem ismerik, megijednek tőle, mert azt hiszik, hogy háborús életük egét az még komo- rabbá, terhüket még nehezebbé teszi. Ezek félreismerik a kereszt valódi jelentőségét. Az igazi keresztény tudja, hogy a kereszt nemcsak az ön megtagadás és áldozat jele, de egyúttal az áldozatok révén kivívandó diadalnak is a záloga. A kereszt igazi ismerője jól tudja, hogy a gyászos nagyböjt után egy örömteljes húsvét, a kínos kereszthalál után egy dicsőséges feltámadás következik. Erről a halálról énekli az egyház: O mors, ero mors tua, morsus tuus ero, inferne! Óh halál, én leszek a te halálod, óh kárhozat, én leszek a te enyészeted. Erről mondotta az Úr Jézus, hogy a búzamagnak a földben meg kell halnia,1 hogy tavasszal új életre kelhessen. A szenvedésnek és a halálnak most bőséges az aratása, úgy egyesek mint egész nemzetek életében. De rajtunk áll, hogy ezen aratásnak magvai lelkűnknek jól előkészített talajába kerülve százszoros termést hozzanak egyéni üdvösségünk és nemzeti boldogságunk számára. Hogy ennek módját megtanulhassuk, induljunk megújult lelkesedéssel keresztet viselő Mesterünk nyomába, fel a Kálváriára,. Vértől ázott lábnyomainak melege át fogja járni szenvedéstől fázó lényünket. A kereszt alatt roskadozó Üdvözítő Cyrenei Simonként fogja keresztünk terhét megkönnyíteni s szenvedő ábrázatát lelkűnkbe vésve Veronika gyanánt fogja lelkünk arculatát felüditeni. Töviskoronás szent fejéből uj gondolatok világossága, lándzsával átszúrt szivéből uj remények csirája száll felénk. S midőn kitárt karjaival az egész világot, az egyeseket és nemzeteket átöleli, elhaló ajkaival a szenvedés nagy titkát suttogja a szenvedők fülébe : „így kellett szenvednie Krisztusnak s igy bemenni az ő dicsőségébe.“2 A szent kereszt világossága, vigasza és ereje legyen veletek. Amen. 1 Ján. 12, 24. 2 Luk. 24, 26. Esztergom, 1917. év ötvened vasárnapján. János s. k. bibornok, érsek.
