Circulares literae dioecesanae anno 1917. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae

II.

22

és honfitársaim, e végső áldozatra nem is került a sor, lélekben már meghoztátok azt, midőn szivetek oltárán az áldozati láng fellobogott s midőn azt a kiállott fáradalmak és nélkülözések szakadatlan láncolatával tápláltátok, melyekben ugyancsak a kereszt világossága integetett felétek : vedd fel keresztedet s kövess engem. S a világosság, melyet a szent kereszt fénye lelketekben felgyújtott, a kereszt tövében fakadt kegyelemforrásokból : a szentmise-áldozatból és a szentségekből táplálkozott. S midőn nehéz menetelésben egy útszéli kereszt mellett haladtatok el, vagy midőn az édes anyátok, szerető hitvestek által melletekre függesztett szent keresztet megcsókoltátok, nemde úgy ereztétek, hogy egy fensőbb világosság égi fénye árad el lelketeken?! S hogy a harctéren oly gyakori halál sötét perceiben mennyi világosság fakadt a szent keresztből, csak a világvégi boldog viszontlátás alkalmával fogjuk önfeláldozó testvéreinktől megtudni. Adja Isten, hogy a kik e titáni küzdelmekből szerencsésen hazatérnek, majdan boldogabb és derűsebb napjaikban is mindig a szent kereszt világosságában járjanak, mely őket borús napjaikban oly hűségesen kalauzolta, vigasztalta. Bárcsak mindnyájan elmondhatnák, hogy a szent kereszt, mint fegyverük volt a nehéz harcokban, úgy támaszuk és vándorbotjuk maradt az élet küzdelmeiben.

A kik pedig már vissza nem térhettek, hanem távoli harcterek tömegsirjai- ban várják az utolsó Ítélet ébresztő szózatát, azokról mint a szent kereszt vitézeiről s a kereszt vértanúi szellemének hűséges követőiről bízvást reméljük, amit a sírjuk fölött álló egyszerű fakereszt hirdet: „Per crucem ad lucem." S amit

mi a keresztáldozat vérontás nélküli megismétlésével kérünk számukra, hogy az örök világosság fényeskedjék nekik, annak reményteljes biztositékát a keresztről le- sugárzó isteni szeretetben találják. A keresztáldozat fényében látjuk megdicsőülve azokat, kik rövidebb-hosszabb keresztút után a hazaszeretet oltárán áldozták fel életüket.

e) Az itthoniakra.

S e fény nemcsak az ő megdicsőülésük fénye, hanem egyúttal az értük kesergő anyák, hitvesek és gyermekek lelkének világossága, derűje, mely az őket körülvevő fájdalomnak, mint a napfény a felhőnek, mennyei csillámot kölcsönöz. A kereszt ugyan még nyomja a lelket, a seb még sajog, de e fény behatása alatt a nyomás, a fájdalom a léleknek már nem szenvédő állapota, hanem e fényforrásból merített erővel való legnemesebb tevékenység. Ezen magasabb erőnek birtokában a lélek a reánehezedő nyomások behatása alatt nem sülyed, nem merül el. Sir és zokog ugyan, de könnyei a virág kelyhén ringó harmatcsepphez hasonlítanak, melyekben a szent kereszt áldozatos szellemének fénye ragyog. Keblükből ugyan fel-feltör a sóhaj: „Atyám múljék el tőlem e pohár“, de vele együtt száll fel a megnyugvás és áldozatkészség tömjénillata: „mindazonáltal ne az én akaratom, hanem a tied legyen.“1

A kereszt fényében nemcsak a tűrés és szenvedés művészetét tanuljuk meg, hanem a mások fájdalmában való osztozkodás és részvét szent kötelességét is. A kálváriái fenséges drámában az Isten Báránya mellett az édes Anyának szivét is látjuk vérezni s a Mater Dolorosának, a fájdalmas anyának, a vértanúk királyné1 Luk. 22, 42.