Circulares literae dioecesanae anno 1916. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
IV.
46 karjukkal irt számláját mutatják fel és a kamatok fizetését követelik, mert a nagy tőkét úgy sem tudjuk nekik visszaadni. Tellát nem az irgalmasság, hanem az igazságosság szent kötelességeivel állunk szemben, melynek teljesítésére a haza hősei iránt tartozó tisztelettel s megmentett életünkért átérzett benső hálával kell sietnünk. Az államot, mint a polgárok anyagi jólétének Istentől rendelt gondozóját illeti itt meg a kezdeményezés joga, de mindnyájunké a hazafias kötelesség nemcsak hozzájárulni az állam e munkájához, hanem hálás tiszteletünk őszinte kifejezésével ezen akciót a hivatalos keretek hidegségéből kiemelve, mindnyájunk legszentebb ügyévé tenni. A félvállról lenézett ,.pogány durvaság“ és „középkori sötétség“ szégyenitene meg bennünket, ha eme kötelességünket a XX. század haladását megillető méltósággal és megértéssel teljesíteni nem tudnók. A pogánj^ ókor „pater patriae“ a haza atyja címmel tisztelte meg azokat, kik a hazának nagy szolgálatokat tettek, a középkor pedig nemesi kiváltságokkal rótta le háláját. Nemcsak névleges, de valóságos atyái e hazának azok, kik az ellenség által halálraítélt honnak életét megmentették ; áldozatkészségük révén pedig nem fakuló betűkkel, hanem örökké ragyogó hőstettekkel a legékesebb nemesi oklevelet állították ki maguknak. Nemcsak keresztények, de magyarok nevére is méltatlanokká lennénk, ha ezeknek a hősöknek a hazáért hozott nagy áldozatait értékelni és meghálálni nem tudnók. Vájjon a Magyarok Nagyasszonya, kinek zászlaját ők annyi dicsőséggel körülhordozták, gyermekeire, szent István nemzedékére ismerne-e bennünk, ha az ő hős zászlósait, szent örökének eme oroszlánszívű védőit koldusrongyokban az utcára taszítva vagy nyikorgó kintornával házról-házra koldulva látná?! Dicső' királyaink, nemzetünk nagy hősei megfordulnának sírjukban, ha azoknak, kik poraikat védték, hantjaikat vérükkel öntözték, most keserű könnyhullatását kellene érezni ök. A nemzetnek ekkora hálátlanságától kisajtolt könnyek elegendők volnának mindannak a dicsőségnek letörlésére, melyet nagy ősök ragyogó tetteikkel történelmünk aranylapjaira felírtak. Akkor elmondhatnék, hogy a legnagyobb és legnemesebb harcban, az erkölcsi nagyságért vívott küzdelemben — minden fegyveres győzelmünk dacára — alulmaradtunk. Az utódok pedig nemcsak megvetéssel gondolnának reánk, mint oly nemzedékre, mely a nagy időkhöz méltatlan volt, de talán botrányt is szenvedve meginognának legszentebb érzelmeikben, mert aligha tartanák érdemesnek áldozatot hozni oly ősök sírjáért, kik maguk az áldozatot megbecsülni nem tudták. Nem, az nem lehet, nubiai oroszlán nem szülhet gyáva nyulat. Ezeréves történelmünk dicső őseinek nem lehetnek törpe unokái. Az életnek, a vérnek, a testi épségnek és az egészségnek érettünk hozott áldozatait nem hagyhatjuk jutalmazat- lanul. Erezzék ezek a derék hősök, hogy bár sok kincsünk pusztult el a háborúban, de lelki nemességünk, honszerelmünk heve ennek a nagy világégésnek kohójában forrpontra emelkedett. Igen, nagyrabecsülésünk, hálás szeretetünk sugárkévé- jónek be kell világítania ennek az országnak minden zugába, jelentkezést nem várva fel kell keresnie azokat a szemérmes hősöket, kik egyszerűségükben talán szégyenük rokkantságukat, félnek a szom-
