Circulares literae dioecesanae anno 1916. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae

IV.

46 karjukkal irt számláját mutatják fel és a kamatok fizetését követelik, mert a nagy tőkét úgy sem tudjuk nekik visszaadni. Tellát nem az irgalmasság, hanem az igazságosság szent kötelességeivel állunk szemben, melynek teljesítésére a haza hősei iránt tartozó tisztelettel s megmen­tett életünkért átérzett benső hálával kell sietnünk. Az államot, mint a polgárok anyagi jólétének Istentől rendelt gondo­zóját illeti itt meg a kezdeményezés joga, de mindnyájunké a hazafias köte­lesség nemcsak hozzájárulni az állam e munkájához, hanem hálás tiszteletünk őszinte kifejezésével ezen akciót a hiva­talos keretek hidegségéből kiemelve, mind­nyájunk legszentebb ügyévé tenni. A fél­vállról lenézett ,.pogány durvaság“ és „középkori sötétség“ szégyenitene meg bennünket, ha eme kötelességünket a XX. század haladását megillető méltósággal és megértéssel teljesíteni nem tudnók. A pogánj^ ókor „pater patriae“ a haza atyja címmel tisztelte meg azokat, kik a hazá­nak nagy szolgálatokat tettek, a közép­kor pedig nemesi kiváltságokkal rótta le háláját. Nemcsak névleges, de valóságos atyái e hazának azok, kik az ellenség által halálraítélt honnak életét megmen­tették ; áldozatkészségük révén pedig nem fakuló betűkkel, hanem örökké ragyogó hőstettekkel a legékesebb nemesi okleve­let állították ki maguknak. Nemcsak keresztények, de magyarok nevére is méltatlanokká lennénk, ha ezeknek a hősöknek a hazáért hozott nagy áldozatait értékelni és meghálálni nem tud­nók. Vájjon a Magyarok Nagyasszonya, kinek zászlaját ők annyi dicsőséggel kö­rülhordozták, gyermekeire, szent István nemzedékére ismerne-e bennünk, ha az ő hős zászlósait, szent örökének eme oroszlánszívű védőit koldusrongyokban az utcára taszítva vagy nyikorgó kintor­nával házról-házra koldulva látná?! Dicső' királyaink, nemzetünk nagy hősei meg­fordulnának sírjukban, ha azoknak, kik poraikat védték, hantjaikat vérükkel ön­tözték, most keserű könnyhullatását kel­lene érezni ök. A nemzetnek ekkora hálátlanságától kisajtolt könnyek elegendők volnának mindannak a dicsőségnek letörlésére, me­lyet nagy ősök ragyogó tetteikkel törté­nelmünk aranylapjaira felírtak. Akkor elmondhatnék, hogy a legnagyobb és leg­nemesebb harcban, az erkölcsi nagyságért vívott küzdelemben — minden fegyveres győzelmünk dacára — alulmaradtunk. Az utódok pedig nemcsak megvetéssel gon­dolnának reánk, mint oly nemzedékre, mely a nagy időkhöz méltatlan volt, de talán botrányt is szenvedve meginognának legszentebb érzelmeikben, mert aligha tar­tanák érdemesnek áldozatot hozni oly ősök sírjáért, kik maguk az áldozatot megbe­csülni nem tudták. Nem, az nem lehet, nubiai oroszlán nem szülhet gyáva nyulat. Ezeréves törté­nelmünk dicső őseinek nem lehetnek törpe unokái. Az életnek, a vérnek, a testi ép­ségnek és az egészségnek érettünk hozott áldozatait nem hagyhatjuk jutalmazat- lanul. Erezzék ezek a derék hősök, hogy bár sok kincsünk pusztult el a háború­ban, de lelki nemességünk, honszerelmünk heve ennek a nagy világégésnek kohójá­ban forrpontra emelkedett. Igen, nagyra­becsülésünk, hálás szeretetünk sugárkévé- jónek be kell világítania ennek az ország­nak minden zugába, jelentkezést nem várva fel kell keresnie azokat a szemér­mes hősöket, kik egyszerűségükben talán szégyenük rokkantságukat, félnek a szom-

Next

/
Oldalképek
Tartalom