Circulares literae dioecesanae anno 1916. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
IV.
40 nem érhetnek, még a halál sem, melyről Jobbal1 azt mondja: „Még ha megöl is, O benne remélek“. Olyan erő ez, mely nemcsak neki nyújt nyugodt biztonságot, de mely bűvkörét messze kiterjesztve számtalan lelket ragad nyomdokainak követésére. Az a végtelen nyugalom, mely- lyel a szent vértanuk reményük sziklájáról a körülöttük dúló viharra, a csontjaikat tördelő, testüket égető, vérüket csapoló sokfejű sárkányra tekintettek, másokban is azt a vágyat keltette, hogy sajkájukat e biztos menedékhelyre irá- nyitsák. Az Úrban bízó erős lelkek Ka- pisztrán Jánosként hiányos fegyverzetű sereget diadalra tudnak vezetni, Makka- beusi anyák példája hősiességet, vértanúi készséget önt gyönge gyermekekbe. Mig ellenben ezen lelkierő hiányában a külső hatalom összes bástyái sem biztosítanak a félelem és kislelküség gyötrő érzelmei ellen s félelmetes Herodesek is megremegnek egy kisdedtől. A jelen háborúban a hősiesség és nagylelkűség gyönyörű példái mellett — sajnos — ily kishitű, óvatos, számitó lelkekkel is volt alkalmunk találkozni, kik nemcsak a háború ingadozó esélyeire rezzentek össze, hanem gazdasági életünk szükségessé vált takarékosságában is az éhhalál rémét látták. Szánalmas kapkodásuk, titkolódzásuk, lótásfutásuk mutatta, hogy számításaiknak, rideg, önző spekulációjuknak egész épülete homokra van építve, mert hiányzik belőle az Úrba vetett bizalomnak, a lelkierőnek sziklaszilárd alapja. Et nunc reges intelligite! Ti, kiknek hivatása az állam épületének szilárdsága felett őrködni, most, midőn államok ingadoznak és trónok roskadnak, jól 1 13, 15. nyissátok ki szemeteket, hogy meglássátok azt a srapnellt is álló szilárd követ, melyet sok helyen megvetettek az építők s mely most szegletkővé lön.1 S tudjuk, hogy a hadak belátásos vezetői sem engedik „női ékességnek“ gúnyolni azt a hatalmas páncélt, melynek birtokában katonáik ércfalként állták az ellenség tüzét. De ugyanezen kötelezettség szól édes mindnyájunknak: visszafogadni azt az igazi, a balsorsban segítő, vigasztaló, erősítő jóbarátot, kit a béke és jólét napjaiban a közömbösség, élvvágy és mammon szellemei tőlünk elűztek; töltekezni a vallásnyujtotta igazi lelkierővel; a legméltóbb keretbe, szivünk kellő közepébe visszahelyezni a már-már eltemetett, de a háború vihara által ismét felszínre hozott értékes drágakövet, az Istenben való bizalmat. S ép azért, mert nehéz napokban, nagy ínségben igaz értéknek ismertük meg, semmikép sem volna észszerű, hogy ha ez Ínség elmúltával holmiféle kétes értékű cifrán csillogó pótlékokért, hamisítványokért adnók cserébe. Csak ily reális értékek lehetnek mint a háborúban úgy a békében is a nemzet igazi nagyságának erős alapjai. Elmondhatjuk az apostollal: „Mert más alapot senki sem vethet azon kívül, mely vettetett, mely a Krisztus Jézus.“2 II. A lelkierő feltételei, működése egyeseknél, családban, társadalomban. De az a lendület és erő, mely az Isten felé szárnyaló lelket átjárja, csak úgy bírhat el nagy terheket és teljesíthet 1 Ap. esel. 4, 11. 2 I. Kor. 3, 11.
