Circulares literae dioecesanae anno 1916. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae

IV.

41

nagy feladatokat, ha mindama saját terhétől megszabadult, mely működését vagy lehetetlenné tenné, vagy eleven erejét nagy mértékben felemésztené. így van ez a fizikai erőnél. S az életerő is, mely a fát gyümölcsözésre képesíti, először erős gyökereket, hatalmas törzset, terebélyes ágakat fejleszt. így kell a mi lelkierőnknek is először önmagunkban rendet teremtenie, a salakot kiválasztania, különböző erények képében mintegy erőteljes lelki szerveket, alkalmas munkaeszközöket fejlesztenie.

Erőnknek forrása, az Istenben való gyermeki bizalom, csak a tiszta szív edényével közelitliető meg. Ha szivünk szemrehányással nem illet, lehet bizalmunk Istenben. Szalézi sz. Ferenc szerint a madarak azért emelkednek oly könnyen a légbe, mert csontjaik sok levegőt tartalmaznak. Hasonlóképen ha mi is a lelkierő forrásának, Istennek, légkörébe akarunk emelkedni, belsőnknek is azzal kell töltekeznie, mert csak akkor „nem zavarodik meg a mi reményünk, halsten szeretete öntetett ki sziveinkbe.“1 Ha azt akarjuk, hogy a húsvéti szent időben az egyház óhaja szerint lelkünk tavaszi uj erőre, termékenységre kapjon, akkor Krisztussal a sírból, a bűnből ki kell emelkednie s az 0 világosságának tavaszi napfényében kell megfürödnie.

Ha a háború sok rémével vívandó küzdelmünkhöz Istent igazán szövetségesünknek óhajtjuk, először a vele való benső békét kell hetyreállitanunk. Amint az állam belső békéje és megszilárdulása a külellenségen aratandó győzelem legelső feltétele, úgy a jelen sok megpróbáltatáson való felülemelkedésünk csak belső

1 Róm. 5. 5.

békénk és lelki megszilárdulásunk révén sikerülhet teljes mértékben. Hogy fejthetne ki elegendő erőt az a lélek, melynek gyökerén bűn férge, gonosz szokás fekélye rágódik, melynek életerejét szenvedélyek viharai tépdesik?! Hiszen Istentől való elszakadása muníciójának és élelmezésének forrásától vágja el.

Tanulhatnánk e tekintetben harctérre induló katonáinktól. Abban a zivatarban, mellyel a háború ránk rontott, a Sinai hegyről szóló Isten szavát ismerték fel, aki őket tisztulásra szólítja, hogy méltóképen jelenhessenek meg a háborúban villámló és mennydörgő fönségének színe előtt. S amit sokaknál hosszú évek prédikációi elérni nem tudtak, azt a meny- nyei Hadúr e rövid de velős szózata mintegy varázsütésre létrehozta. Kifényesedtek nemcsak a kardok, hanem a szivek is, nemcsak a kétszersültek, de az angyalok kenyere is keresletnek örvendtek s a hadi felszerelésben az imakönyvek, rózsafüzérek és szent érmek is előkelő helyhez jutottak. Mozgósítása volt ez nemcsak bátor harcosok ezredéinek, hanem áhítattal imádkozó százezreknek is. Az Űr oltáránál megszentelt zászlóval indultak útnak, hogy a haza oltárára letegyék legszentebb áldozatukat, hősies küzdelmüknek, kockáztatott életüknek áldozatát, melynél nagyobbat az isteni bölcseség sem ismer, midőn azt mondja: „Nincsen nagyobb szeretet annál, mikor valaki életét adja barátaiért. “1

S amilyen felemelő volt a lendületes kezdetnek eme épületes látványa, ugyanoly meghatók azok a részletek is, melyek a lövészárkokban végzett szent áldozásokról, a pihenő órákban imádkozó har1 Ján. 15, 13.