Circulares literae dioecesanae anno 1916. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
IV.
39 ség nem férkőzik hozzánk,1 mert Istenre támaszkodunk.2 Isteni hadvezérünk, győzelmes bókekirályunk pedig lelkesitőleg int felénk: „Bízzatok, én meggyőztem a világot.“3 Viszont balgáknak mondja mindazokat, akik önmagukban bíznak, akár kezeik ügyességében,4 akár erejükben,5 akár nyilaik és kardjuk biztonságában.6 A harctéri hírek ingadozása mellett bizony néha be-beborul lelkünk ege. Ilyenkor, mint a hajósok, pillantsunk fel reményünk csillagára: Istenre s kezünket az evezőre téve folytassuk nyugodtan utunkat. Hiszen e csillag fényéből az Úr biztató tekintete mosolyg felénk, ki a próféta által azt mondja nekünk: „Ne félj, mert én veled vagyok, ne hajolj el, mert én a te Istened megerősitlek és fölsegitelek és föltart téged az én igazam jobbja.“7 Atyánknak határtalan jósága, Istenünknek véghetet- len hatalma reményünk horgonyának két hatalmas kampója. Az egyiknek biztos fogása s a másiknak teherbírása kezeskedik róla, hogy bizalmunkban nem csalatkozhatunk. Oly erős e horgony, hogy hegyeket emelhetünk ki s helyezhetünk át általa. S ha itt-ott a szolgálatot felmondani látszik, az csak onnan van, mert vág}7 kicsinyes földi érdekek porhanyós talajába vágtuk, vagy a magunk részéről nem elég erősen markoltuk meg. De jól jegyezzük meg, hogy az Istenben való bizalom nem mozdulatlan fatalizmus s nem dob bennünket akaratnélküli bábként az Úr leheletétől kavart világforgatag örvényébe. Éppenséggel » Zsolt. 25, 1. 3 íz. 30, 10. 3 Ján. 16, 33. 4 Zolt. 5, 17. 5 Zsolt. 48, 7. 6 Zsolt. 43, 7. 7 íz. 41, 10. nem! Halljad csak, mit mond a próféta az Istenre támaszkodó reményről: „Akik pedig az Úrban bíznak, megiíjodnak erejűkben, szárnyuk kel mint a sasoknak, futnak és nem fáradnak, járnak és nem fogyatkoznak el.“1 A remény által tehát nem mozdulatlan teherré leszünk Isten kezén, hanem az öreg sas útmutatása mellett szárnyakat feszegető, repülésnek lendülő sasfiókokká, anyjuk szerető kezén vezetett, de azért saját lábukon járó gyermekekké. Zöld ojtás gyanánt merül bizakodó lelkünk az isteni erő törzsébe, mely aztán nemcsak hordozza, de éltetve, erősítve termelő munkára is képesíti. Midőn egy világrengés réme fagyasztja a vért s midőn „az emberek elszáradnak azok várása miatt, a mik az egész világra elkövetkeznek“,2 a remény által éltetett lelkek az Üdvözítő utasítása szerint nyugodtan emelik fel szemeiket, mert a rájuk törő szenvedésben is bizalommal várják az ő ígéretének teljesedését: „íme közeledik a ti váltságtok“.3 E reménytől eltelve mondja a bélpoklosság kínjaiban vergődő Jób4: „Tudom, hogy az én Megváltóm él.“ Ezen bizalomból fakadó erő lelkesítette a nagy eszmék elszánt hőseit, ez lüktetett a hit és haza vértanúinak ereiben, mert érezték, hogy az eszme, melyért szenvednek vagy vérzenek, szenvedésükben és halálukban is diadalmaskodik s hogy annak diadalában, örök életében nekik is részük lesz. A remény átal isteni magaslatokra emelt léleknek a földi lét göröngyeitől, tüskéitől, örvényeitől való félelme megszűnik, mert az ő reményének magasságába mindezek fel 1 íz. 40, 31. 3 Luk. 21, 26. 3 U. o. 28. v. 4 19, 25.
