Circulares literae dioecesanae anno 1916. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
IV.
38 kiáltó szaváról és megfeledkeztek arról a lelki erőről, mely az igazságkeltette meggyőződésből, mint hatalmas forrásból buzog. Kihagyták e tényezőt, mert értékét nem ismerték, mert megszokták, hogy mint amolyan meg nem becsülhető valamiről beszéljenek róla. Sőt nemcsak mellőzték, hanem egyenesen elnyomták mindama törekvéseket, melyek a lelki erőkben keresték a támogató tartalékot. Mig imádkozó felséges királyunkat megmosolyogták, addig saját küzdő katonáik lelki vigaszát vagy lehetetlenné tették, vagy szövevényes alakiságokhoz kötötték; népüknek e nehéz időkben annyira szükséges pásztorációját a lelkészek fegyverbe- szólitásával hiusitották meg. Elfelejtették, hogy az Úr félelme a bölcseség kezdete,1 hogy nagyratörő terveik házát az Úr nélkül hiába épitik s hogy országuk biztonságát az Úr védelme nélkül a legerősebb hadsereg sem biztosíthatja.2 Ezzel szemben mindegyikünk át- érezte, hogy anyagiakban: tengeri és szárazföldi haderő, gazdasági termelő- képesség, mindenekfölött pedig létszám tekintetében ellenségeink mögött messze elmaradtunk. De tudatában voltunk annak, hogy igazunkért harcolva az Úr hatalmas karjára számíthatunk s igy rö- videbb kardunkat lelkierőnk egy hatalmas kilépésével megtoldva, a ránk erőszakolt harcot bátran felvehetjük. Nemzetének ezen ihletszerű érzelmét magasztos kifejezésre juttatta s a jövő nemzedék számára mintegy megtestesítette, ércbe öntötte, felséges királyunknak mint nemzete Mózesének küzdő népéért imádkozó alakja. Az ő égre emelt keze s hatalmas szövetségesünknek, a német császárnak népét 1 Zsolt. 110, 10. 2 Zsolt. 126, 1. imára hivó szózata rámutattak a lelkierő muníció-forrására: „Az én erősségem és dicséretem az Ur, mert ő lett nekem szabadulásom.“1 Valóban a lelkierőnek a legszentebb forrásból, Istenből kell táplálkoznia, az örök nap felé fordulva kell tevékenységéhez meleget merítenie, gyökereit pedig az isteni erő talajába bocsátva kell magába életet szívnia. Amint elménk korlátoltsága a hit által Isten mindentudósá- gának világosságához fordul, úgy lelkierőnknek az életharcban felemésztődő készletét a remény által kell az 0 mindenhatóságának kincstárából folyton kiegészítenünk. Midőn a tikkadt vándor a távoli oázist megpillantja, fáradt lábai ujult erővel viszik a hőn óhajtott üdülés felé. így siet a lelkierő után epedő lélek a remény szomjával — mint szomjuhozó szarvas a forráshoz — Istenhez. Sőt azt mondhatjuk, hogy nem is erőltetett meneteléssel siet, hanem fajsulyánál fogva — mint bolygó a naphoz — húzódik a lélek Istenhez. Oly annyira természete ez lelkűnknek, hogy még olyanoknál is, kik a hitet magukban elfojtják, nagy veszélyek, fontos pillanatok idején a léleknek meny- nyei Atyjához való gyermekded menekülése fékezhetetlen. A Szentlélek oly tulajdonságokkal ruházza fel a remény által Istenhez való menekülésünket, mintha csak a mi háborús időnket tartaná szem előtt. „Pajzsa ő mindazoknak, kik ő benne bíznak“,2 biztos horgonya éltünk hajójának,3 gyengéknek erőssége,4 ki által oly erősen állunk, mint a hegyek5 s erőtlen1 Zsolt. 117, 14. 2 Zsolt. 17, 31. 3 Zsid. 6, 19. 4 íz. 30, 15. 5 Zsolt. 124. 1.
