Circulares literae dioecesanae anno 1915. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae

IV.

hogy áldozattá avassa az Isten Bárányá­nak testét, melyen másnap az ostorok, a töviskorona, a keresztrefeszités tenyér­nyi ép helyet nem hagytak. Mindeme kínokat még a legközelebbi barátaitól sőt mennyei Atyjától való elhagy atott- ságnak keserűsége is tetézte. Vájjon ki­csoda az közülünk, aki midőn bármely testi vagy lelki szenvedéstől gyötörve a kereszten függő Megváltójára tekint, mél­tán ne hallhatná: „Én is, ón is, én is... én még inkább .141 Fenséges tanításainak isteni bölcse- sége, hatalmas csodáinak isteni ereje bá­mulatunkat vívja ki, de szeretetünk — úgy érezzük — teljesen a szenvedő isteni szereteté. A bibliának e fenségesen szo­morú képei felé fordul a szenvedő em­beriség tekintete, a keresztet vivő, a keresztrefeszitett Krisztus képe vésődik a sajgó szivekbe. A kálvária az a magaslat, hol a kislelkűség özönétől űzött lelkek biztos menedéket találnak; az a szikla, melyen a kétségbeesés hullámai megtör­nek. S a Kálvária kopár földjébe ültetett, gyökereitől, koronájától megfosztott ke­resztfa a szenvedő lelkek talajába ereszti gyökereit, a mártírok koronáit termi és lombtalan csupaszságát az alatta küzdő hősök győzelmi pálmái, erényvirágai bo­rítják, kihalt rostjaiban uj vérkeringés, uj élet indul meg, mely a felette csör­gedező isteni vértől kap szint és meleget s melynek neve: szenvedő szeretet. E keresztrefeszitett kezek mindig és min­denütt csak jóságot, áldást és gyógyulást árasztottak; az odaszögezett lábak a bű­nösök felkeresésén, az üdvösséghez való visszavezetésén fáradoztak, de a legtöbb áldásnak, gyógyírnak és üdvnek akkor lettek eszközeivé, midőn a durva szögek — látszat szerint — tétlenségre kárhoz­tatták őket. De amint a keresztrefeszitett tagok­ból fakadt számunkra üdv és áldás, úgy ezen üdv és áldás első sorban azokban fejti ki teljes erejét, kik e magasztos dráma szemléleténél nemcsak részvétet éreznek, de az érettük szenvedő Üdvözítő kereszthordozásából, fájdalmá­ból, kiki saját módja szerint, maguk is részt kérnek. A szőllővesszőket ugyan­azon nedvnek kell éltetnie, mely a szőllő- tőben kering. Krisztussal való élet- és szeretetközösségünk az áldozatos életnek, a szenvedő szeretetnek közössége. Mikor a harctéren küzdő véreink óriási áldozatok és folytonos halálveszedelmek árán vívják ki számunkra a békének és szabadságnak áldásait, szinte pirulva gondolunk arra, hogy mi, kik szenvedéseikben csak köz­vetve veszünk részt, küzdelmük gyü­mölcseiben velük egyenlőkópen részesül­jünk. Hát midőn azt látod, hogy Isten egyszülött Fia, a ki önmagában végtele­nül boldog, a te boldogitásodra veti magát a szenvedések tengerébe: te vo­nakodnál ezen keserűségnek csak egy csöppjét is megizlelni? Nem ! a szenvedő, az érettünk szenvedő Krisztus ne csak részvétre, de részvételre is indítson. Si compatimur et conglorificabimur1; csak úgy lesz részünk az ő dicsőségében, ha szenvedését is szívesen megosztjuk. Krisztus hive nemcsak a benne való hitet, hanem az érette és vele való szen­vedést is kötelességének, sőt dicsőségének tartja. S te még azt kérdezed, miért kell neked ártatlanul szenvedned ?! Még ha keresztségi fehér ruhád ragyogó tisztasá­1 II. Kor. 11, 22-23. 1 Kom. 8, 17.

Next

/
Oldalképek
Tartalom