Circulares literae dioecesanae anno 1915. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
IV.
37 gában pompáznál is, gondold meg, hogy még az ószövetségi elöképes áldozatoknak is hibátlanoknak kellett lenniök. Akkor hát mi, kik előtt az Isten Bárányának legtisztább áldozata lebeg, nem a válogatott lelkeket tartanók az önfeláldozó szeretet oltárára a leginéltóbbaknak?! Bizonyára a tisztább, az áldozatosabb lelkek engesztelő elégtétele az a jó illatú tömjénfüst, melynek felhője az isteni kegyelemnek és áldásnak enyhítő harmatát árasztja a bőn perzselő tüzétől kiaszott földre. Téves pogány felfogás az, hogy a fájdalommal sújtottak mindig csak a Nemezis áldozatai s a szenvedések igáját a bűn igájában való raboskodásuk mértéke szerint viselik. Eponséggel nem! A Kálvária sziklájába ültetett szent keresztfa nem töviseket, bojtorjánokat termő gyökér, hanem nemes szőllőtő, melynek venyigéi a- földkerekségének összes Krisztussal szenvedő lelkei. Jó cselekedetek zamatos fürtjeitől terhesek e venyigék, a szeretetnek tüzes borát termi k s mindezt ama keserű nedv eszközli, mely a tőkéből fakadva a venyigéket duzzasztja: az önfeláldozó szenvedés. Azért amint e szőllőtővel való összeköttetésük megszakad, elszáradnak s legfeljebb tűzrevalók.1 Ezt látjuk a mostani nehéz időkben is. A szenvedések, szerencsétlenségek eddig- elé szokatlan tüneményeinél sokakat szállt meg a természetes részvét, de hősi kitartást csak a kereszttől vissza nem riadó, a keresztet szeretettel átkaroló lelkeknél látunk. Sőt azt mondhatjuk, az ilyen vérzivataros idő a lelkek választóvize; fékevesztett orgiáit üli az önzés és legszebb diadalait aratja a krisztusi, a keresztből fakadó kari fasz. 1 Ján. 15, 6. A kereszt útja tehát a választottak útja, királyi út; a kereszt zászlaja királyi zászló, mely a rajta megdicsőült isteni szeretet sugaraiból visel felírást: In hoc signo vinces. Ezen győzedelmes zászló hadseregéről Írja szent Pál: „Bár mindenben nyomorúságot szenvedünk, nem búsulunk; sok szükségben forgunk, de kétségbe nem esünk. Üldözést szenvedünk, de el nem hagyatunk; megaláztatunk, de el nem veszünk; a mi testünkön mindenkor velünk hordozván Jézus sanyargatásait, hogy Jézus élete is kinyilvánittassék a mi halandó testünkön.“1 Ez az a „szent nemzetség, kiválasztott nép“, az áldozatokra mindig kész „királyi papság.“2 Ennek a tudata ihlette meg a nagy lelkeket annyira, hogy szenvedés nélkül élni sem akartak. „Vagy szenvedni, vagy meghalni“ volt jelszavuk. Hogy tudtak ezek a szenvedéseknek ily tüzes szeretetóig felemelkedni? Úgy, hogy szenvedéseiket nem azok nyers visszataszító külsejében, hanem tiszta forrásukban, az Isten kezében, Krisztus keresztjében szemlélték. Ezzel is úgy vagyunk, mint Mózes vesszejével: a földön ijesztő kígyó, Mózes kezében csodatevő varázsvessző. Valóban csodás varázsvessző a szenvedések keresztje: nem annyira nehezen cipelt teher, mint inkább vándorbot, mely az élet göröngyös útjain botlásoktól, esésektől óv, de mely egyúttal erős emelőrúd másoknak az esésből, a csüggedésből, a szenvedésből való kisegítésére. Krisztus, ki a kereszten függve, saját kínjáról megfeledkezik s az ellenségeiért való imával, a lator megtérítésével, anyja vigasztalásával van elfoglalva, a krisztusi szenvedőkbe is 1 II. Kor. 4, 8. 2 I. Pét. 2, 9.
