Circulares literae dioecesanae anno 1915. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae

IV.

hatjuk a királyi zsoltárossal: „Mielőtt megaláztattam, vétkeztem, de most megtartom beszédedet.“1 A szenvedélyeknek, a bűnre csábitó ingereknek betörései ellen Isten lelkünk kapuja elé a szenvedést állitotta őrködő kerub gyanánt, hogy tüzes pallosával a kisértések vigyorgó szellemeit a lélek templomától távoltartsa, hogy ezt a templomot a beléje tolakodott kevélység szellemétől, az önzés bálványától megtisztítva, az alázatosság hajlékává, a résztvevő szeretet szentélyévé avassa.

Mint az aranyat a tűz próbálja ki, úgy a szinarany jellemnek is a szenvedések tűzpróbáján kell átmennie. Csak a szenvedések viharai hozhatják felszínre lelkünk mélységes tengerének igazgyöngyeit. Nélkülök lelkünk valóságos holttengerré válnék, mety fölött sajkánk a mindennapi élet megszokott közönyösségével siklanék tova s a melyben kutatni, búvárkodva elmerülni senkinek sem volna kedve. Hogy e viharok mily kincseket hoznak felszínre, remekül fejezi ki az apostol: „Dicsekszünk a szorongatások- ban, tudván, hogy a szorongatás tűrést szerez, a tűrés pedig próbálást, a próbálás pedig reménységet, a reménység pedig nem szégyenit, mert az Isten szeretete kiöntetett a mi sziveinkben a Szentlélek által, ki nekünk adatott/12 Igaz értékeket varázsol elő a szenvedés lelkűnkből, mint a szobrász vésője a durva márványtömb- ből. De amint a szobrász munkája csak úgy kerülhet oltárra, ha lelke előtt munkaközben egy szent eszménykép lebeg, hasonlóképen nekünk is a szenvedés műhelyében ily szent eszményképre van

1 118, 67.

2 Rom. 5, 3 kk.

szükségünk, mely a fájdalom vésőjét folytonosan irányítsa, vezesse.

Ezt az eszményt szent vallásunk nem elvont képzetekben, magasan szárnyaló gondolatokban, nem színes mesékben, vagy csak példázó allegóriákban, hanem egy húsból-vérből való konkrét személyben, a keresztre feszített Megváltóban állítja lelkünk elé. E „fájdalmak f érfia“1 hogy a mi fájdalmaink láncolatába beleilleszkedjék, hogy nemünknek fájdalom teljes vérkeringésében részt vehessen, nemünkbe o Itatott, test lett a mi testünkből, vért vett a mi vérünkből. Nemcsak feje lett az egyház titokzatos testének, hanem egyúttal szive is a szenvedő emberiségnek, a ki a legtöbb joggal mondhatja el a próféta siralmát: „Oh ti mindnyájan, kik átmentek az úton, figyelmezzetek és lássátok, ha vagyon-e fájdalom, mint az én fájdalmam

.“1 2 A bölcsőtől a halálos ágyig, a jászolytól a keresztig a szenvedés volt elválaszthatatlan ólettársa. A jászoly kemény fája a keresztével vetekedik, itt latrok, ott barmok környékezik, ott Herodes kardja lebeg felette, itt a katona lándzsája sze- geződik nemes szivének. A keresztáldozatnak súlya nemcsak életének utolsó óráira nehezedik, hanem gyermekálmainak is ez a valósága, ifjú éveinek ez az imádsága, nyilvános életének „szoronga- tásig“3 hőn óhajtott vérkeresztsége. Az áldozati láng, mely a kereszten átszúrt szent Szívből kitört, egy életen át emésztette ezt a szerető Szivet, forralta benne a nemes vért, mety már halála előestéjén nem tudott ereiben megférni, hanem biborharmattal borította el szent testét,

1 íz. 53. 3.

2 Jer. Sir. 1, 12.

3 Luk. 12, 50.